Rusty Bunch
Karakterek

Réon Khaita

Alapadatok
Mortem
Aphaeleon-sziget
CMVII • D • 93 éves
Császári gárdista
Statisztika
Juroe
75/100
Varill
100/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
33/100
Kitartás
33/100
Reflex
33/100
Bori
KOMMENT
 Számomra te halott vagy.
 Hazatért, de az édesapa hűvös szavai elfelejtették vele a testvérei angyal mosolyát, az anyja kedves szavait és a szerető forró ölelését. Mindenki azt gondolta, hogy halott, de visszatért, és mi várta? Mindenki lemondott róla, nem hittek benne.
 Nem hittek benne.
 Mi is lehetne fájdalmasabb a számára, akinek a család annyit jelentett? Azóta már biztosan elfelejtették. Vajon a kislány, az öccse lánya, akit a karjába tartott visszatértekkor, emlékszik még a szemeire? Emlékszik még a mosolyára? Azóta szigorúbbak lettek az arcvonásai. Kevesebbet mutat a világnak, többször ráncolja a homlokát, tovább tűr és ugyanannyit fintorog. Ivo rendszeresen meg is jegyezte neki, hogy le kellene szoknia róla, de őt nem izgatta. Hadd lássa a világ, micsoda förtelmes arckifejefést vált ki belőle! Hogy menyire undorodik...
 Még mindig ezen lovagolt, még mindig ez járt a fejében. Ivo tudta, picurka volt még, de tudta, hogy baj van. Ő ajánlotta neki, hogy írja le mi történt. Réon sokáig gondolkodott rajta, de végül vásárolt egy kis füzetet a piacon és hetekig üldögélt felette. Aztán írni kezdett, és észre sem vette: a szavak szinte maguktól jelentek meg a papíron. Mintha az agya anélkül kötelezte volna a kezét a betűk írására, hogy engedné felfogni mit is jelentenek azok. De ez csak tinta a papíron. Senki sem fogja érteni a mögöttük rejlő háborgó tengert.

 Féon miattam halt meg.
 Húsz évesek voltunk, mikor útnak indultunk, tele tervekkel és reményekkel. Készek voltunk arra, hogy megváltsuk a világot és el is hittük, hogy sikerülni fog. A szüleink persze tudták, hogy hamar szembe kell majd néznünk a világ szürkeségével, de engedtek minket, hagyták, hogy magunk jöjjük rá, micsoda gyomorforgató helyre is születtünk. Hagyták, hogy a színek, amiket meg akartunk mutatni a szürkeségnek maguktól fakuljanak ki. Szerettek egyáltalán minket? Vagy csak így akartak tanítani?
 Azt gondolom, szerető családunk volt. Féon az elsőszülött, de csak pár perccel volt idősebb. Rendszeresen megjegyezte, hogy élete legnyugodtabb pár perce volt, mígnem én magam is kipottyantam és azonnal sírva fakadtam. Persze ezt csak édesapánk mesélte, hiszen ő maga is sokszor rámutatott mennyire különbözünk. A testvérem nyugodt volt és kimért, de aljas én meg szívós, hangos ugyanakkor egyenes. Mindig én ütöttem először, de ő szavakkal fejezte be. Sokat változtam, nem-e? Míg odahaza segédkeztünk három kisebb testvérünk látott napvilágot, két leány és egy fiú. Anyám és apám szerették egymást, én magam is hittem az igaz szerelemben annak idején. Életem nagy szerelme Blonn volt, kicsi korom óta ismertem, mert az öccsével jóban voltunk. Mikor aztán kamaszodtunk valahogyan egymásba gabalyodtunk utána meg rendszeressé vált. Nem látszott senkin sem, hogy tudná, de biztos vagyok benne, hogy nyílt titok volt. A lopott pillantások és érintések, az elsötétedő tekintetem mikor incselkedőn beharapta a rózsaszín ajkát. Ő már akkor is sírt, mikor megöleltem búcsúzásként és hamis ígéreteket suttogtam a karamellszín loboncába, a többiek a mólón még kivárták, hogy a hogy ne lássuk az arcukat. Hát gondolták volna, hogy oly sokáig nem térünk majd haza? Hogy soha többé nem látják majd a legidősebb Khaitat?
 Utaztunk, és ilyen-olyan munkákat vállaltunk mindenfelé. Féon beleszeretett a hajózásba, én magam annyira nem élveztem, eleinte mindig hányingerem volt, és alig bírtam egyenesen állni a fedélzeten. Később megszoksz vagy megszöksz alapon kénytelen voltam hozzászokni. Néha küldtünk haza levelet. Mikor volt egy kis spórolt pénzünk és meg tudtuk fizetni, Féon felsorolta mikről írjak, és nekem kellett papírra vetni kalandjainkat, mert a testvérem szerint kettőnk közül belém szorult több érzelem. Az utolsó levelet 32 éves korunkban írtuk, minden pénzünk ráment.
 Piszok jó memóriával átkozott valami felsőbbrendű, mert emlékszem a Féonal való utazásom minden pillanatára. Erre a délutánra is úgy emlékszem, mintha nemrég történt volna. A gyertya valahogy pont ilyen messze volt tőlem, ő meg az apró szobában járkált. Az arca nyugodt volt, de kezeit tördelte, hangjában izgatottság lapult.
 - Jó ideje nem írtunk már nekik-motyogta. Lustán bólinottam, majd mikor a mondat utolsó írásjelét is helyére pingáltam felnéztem.
 - Mi lelt téged?
 - Semmi, semmi. Csak izgatott vagyok az új munkánk miatt. Úgy érzem, hogy jó helyre kerülünk, jobban fog menni a sorsunk. Ezt is írd meg! Ó, és ne felejtsd el lerajzolni a hajót, amin holnap elmegyünk! - sóhajtva kezdtem emékezetből lerajzolni a hajót, közben Féon tovább járkált a szobába és arról áradozott, mennyire jó lesz nekünk. Másnap indulás előtt kifizettük a levél útját, aztán az új munkaadónkkal hajóra szálltunk. A sokat látott férfi indokolatlanul jószívű volt velünk. A munkák egyetlen feltétele az volt, hogy nem kérdezünk semmit az övéről. Egyébként valami testőr féleségek voltunk. Őriztük a hatalmas házát, figyeltük, hogy a szolgái nehogy meglopják őt. Leütöttük a piacon kötekedő részeg fajankót, aki belekötött, és átvettük a titokzatos csomagjait, amiket a holdfényénél hoztak a csuhás alakok. Mi életben tartottuk őt, minket meg életben tartott, hogy nem kotnyeleskedtünk bele mit is csinál.
 Olyan másfél évig szolgáltuk, mikor úrrá lett rajtam a kíváncsiság és végül ahelyett, hogy kérdeztem volna, magam jártam a dolgok után. A munkaadónk szörnyű dolgokat művelt ártatlanokkal, ahogy pedig rájött, hogy tudom mit csinál, minket is kísérleti patkánynak akart használni. Menekülésünk pedig Féon életébe került. Én évekig bujdostam, mígnem szembe tudtam nézni a családommal. Apám kitagadott, a testvéreim egy része azt sem tudta miért sír anyira édesanyám, végül pedig otthagytam őket, és gárdista lettem.
 A történetem innentől már ismered, Pöttöm. Megtaláltalak, felneveltelek, rávettél, hogy írjam mindezt le, pont.

 - Ez komoly? Ennyi? Az életed kétharmadát letudtad ennyivel?
 - Túl nagyok az elvárásaid az irányomba-Ivo sértődötten nyomta Réon kezébe a füzetecskét amit még csak tele se írt. A férfi kérdőn nézett a gyermekre, aki csak keresztbe fonta a karjait mellkasa előtt:
 - Tudom, hogy sok dologról hazudsz. Majd ha végre felnőttél, leírhatnád az igazságot is. Egy életútnak tanulsága kéne hogy legyen, csattanó a végén, szerelmi szál meg harc! -Réon akkor bánta meg, hogy olyan korán megtanította őt olvasni, és hogy ráragasztotta annak szeretetét. De végül aprót bólintott, és elrakta a naplót. Valahol jó mélyen az egyik fiókjában.
 Az évek folyamán sokszor ült le egy gyertya mellett, hogy írni fog, de végül mindig csak néhány firka lett belőle. Maga sem tudta, mi vehette rá, hogy újra írjon.

 Már kiskorodban is tudtad, hogy hazudtam. Szóval.... hogyan is mesélhetném el ezt? Bármilyen formába is mutatom be, ugyanazt a szörnyűséget fogod benne látni. Ez egy olyan dolog, amin nem lehet szépíteni.
 Féont én öltem meg.
 Nem, nem kell itt átvitt értelemben gondolni most semmire. Tényleg én tettem. Én voltam a gyilkosa. Olykor eljátszok a gondolattal, hogy mikor azzal az üvegszilánkkal végeztem vele, és három másik férfival, nem csak a vérük ragadt rám, hanem személyiségük egy-egy darabkája. Féon kimértsége, az idős dryadal csípős megjegyzései, a fiatal mogga türelmetlensége meg az eltorzult képű semen agressziója. Életem azt követő éveire kérve sem kaphattam volna rosszabb kombinációt. Olyan friss volt még a kép az emlékezetemben, hogy abban a pillanatban mikor lehunytam a szemem, halovány szivárványcsíkokkal kezdte rajzolni elmém az agóniájuk körvonalait.
 Ők kértek rá. Tudom, hogy ez nem mentesít semmi alól, de ők kértek rá. Már egészen pici koromban megtanultam, hogy Féon jobban átlátja a helyzetet és érdemesebb rá hallgatni, de akkor egyszer gondolkodás nélkül kérdőjeleztem meg őt.
 - Eszednél vagy? - nem lehettem hangos, hiszen vigyáznunk kellett, nehogy bárki meghalljon minket.:-Téged megrészegített az a vén bolond! Úgy tűnik itt rajtam kívül mindenkit hellyel, borral meg süteménnyel kínál! - A végén mégis meggyőztek.
 Próbáltad-e már a vadállatot játszani, miközben odabenn darabokra hull minden? Ordítani, rátámadni mindenkire, mikor legszívesebben csak összegömbölyödnél és jól kibőgnéd magad? Nem a sérült rókára gondolok, aki nem érti, hogy segíteni akarsz, hanem az anyamedvére, akinek a kezébe szorongatod a kisbocsát. De mégis mennyit érhet egy üvegszilánk fegyverek ellen? Azt hittem, nekem ott befellegzett. Átkoztam a többieket. Átejtettek! Csak magukat mentették, hogy kíméletes legyen a haláluk! Gyávák! Gyáva férgek! Azt hittem... azt hittem többé nem versz át te pokolfajzat! Féon ígérete akkor hazugságnak tűnt.
 - Czvara, Czvara! Mit műveltek?! Hé? Ha megölitek, rajtatok fogok kísérletezni! - a tekintetem homályos volt, a fülem sípolt, de láttam az öreg tömzsi alakját és hallottam a hangját: - Mi történt itt? - az egyik fickó gyorsan elmagyarázta, mit tettem.: - Ejnye-ejnye, akkor már csak te maradtál meg a vak, mi? - nyelvével idegesítően csettintgetett, de jobban lefoglalt, hogy levegőhőz jussak. Csupasz, sebes hátamon érztem lyukat égető tekintetét. Még most is kiráz tőle a hideg ha rá gondolok.: - A vak már úgy sem bírja sokáig. Rajta kipróbálok valamit, aztán majd ez is megkapja a méltó büntetést.
 Sok idő telt el. Nem mehettem közel a vakhoz, aki szerintem néma is volt, mert sosem felelt nekem. Csak akkor hallottam a hangját, mikor ordított. Aztán egyszer csak nem hozták vissza a dohos pincesarokba és végleg egyedül maradtam. Úgy bántak velem, akár egy mocskos kóbor macskával. Éheztem, elmém kezdett megtörni, hol haragudtam a testvéremre, hol sírattam őt. Rémálmaimban kísértenek még engem a képek, miket is tett velem az öreg, de a fájdalomra tisztábban emlékszem. Ha véletlenül elfelejteném, a testemen futó minta mindig emlékeztet majd rá. Már éppen kezdtem feladni, mikor megérkezett a segítség: valaki jelentést tett a gárdistáknak. Elfogtak mindenkit, engem is próbáltak kihallgatni, de nem tudtam értelmes mondatokban beszélni. Egy nappal később egy kölyökképű gárdista a kezembe nyomott egy kis erszénnyi pénzt és azt mondta szabad vagyok, magam mögött hagyhatok minden szörnyűséget.
 - Aztán nehogy elkurvázd!
 Próbáltam feldolgozni, hogy a világ nem állt meg, hogy az emberek tovább élték az életüket. Hogyan állhattak meg, hiszen Féon meghalt! Amiatt a mocskos gazember miatt!
 Megmentőm a pék volt, aki véletlenül belém botlott a piacon. Az arca felderült, és megpaskolta a vállam. Az érintésére összerezdültem. Olyan idegen volt. Elmesélte, hogy pár éve kisegítettem őt, és úgy látja, most talán itt az ideje, hogy visszafizesse. Előttem Féon arca lebegett. Kettőnk közül ő volt az aki folyton ilyeneket csinált. Segíteni csak azért, hogy mikor szorul a hurok, legyen kihez fordulni... A péknél meleg ételt, tiszta ruhát kaptam. Segítettem a feleségének és a lányának, mikor pedig megerősödtem, a fiával mentem napszámba. Befogadtak és családnak vallottak, de nem adhatták meg nekem a megváltásom.
 Miből is gondolhattam, hogy majd az égett arcú, bűzös alak megadhatja? Akkor figyelt fel rám, mikor munka közben valaki mágust emlegetett, én meg odaköptem a lába elé. A kínkeserves éjszakáim alatt sokszor csengett fülembe valamiféle kántálás, ezért biztos voltam benne, hogy az öreg mágiahasználó volt. Ebédszünetben a Bűzlő félrerántott és olyasmiket súgott a fülembe, amitől bosszú csillant a szemembe. Frissek voltak a sebeim, és akkor úgy éreztem, ez valami gyógyelixír rájuk, de utólag rájöttem már, hogy inkább só volt.
 Csak pár év. Ezzel hitegettem magam. Alig három évig csináltam. És még szerencsésnek is mondhattam magam, hiszen a Bűzlőt már úgy beszippantotta az Ellenállás, hogy ha kikiáltotta volna, az emberek meg sem lepődnek. Mikor egy ártatlan leány szemébe néztem, aki életéért könyörgött, akkor éreztem igazán, hogy felnőttem. Futni hagytam, aztán leroskadtam és fejemben Féon hangját hallottam. Ennyire vitted? Te is olyan akarsz lenni, mint Bűzlő?
 Nem érdekelt, hogyan, de el akartam tűnni onnan. Az első hajóra felszegődtem, ami felfogadott, és mikor már elég távolinak éreztem a helyet, leszálltam. Orihorn szigetét te otthonodként ismered, Pöttöm, de nekem akkor még nagyon is idegen hely volt. Nem akartam elhamarkodott döntést hozni, olyan akartam lenni, mint Féon. Mégis, mikor belebotlottam az első gárdista toborzóba, észre sem vettem, és már én is az ifjoncok közt találtam magam. Ott találkoztam Tios Buffoggal. Életem talán egyetlen igaz barátjával.
 Persze azt fontos tudnod, hogy a barátságok nem mindig kezdődnek zökkenőmentesen. A legendás hősökről valószínűleg azért nem mesélik sosem, hogyan is ismerkedtek meg hű barátjukkal, mert ezek a történetek ritkán fényesek vagy felvállalhatók. Mi magunk egy heti büntetést kaptunk az első alkalommal, mikor összeverekedtünk. Egy csinos lány volt az ok, aki mindkettőnkkel összegyűrte a lepedőt, és ezért nagyon haragudtunk a másikra. Aztán mindkettőnket felültetett, mikor férjhez ment. Tios tényleg szerelmes volt belé, én viszont képtelen voltam mély érzelmeket táplálni iránta. Nem is azért kötöttem ki a kocsmába, hogy bánatomba leigyam magam, sokkal inkább új szerető után kutattam. A vége mégis az lett, hogy én cipeltem vissza Tiost As'rakba. Nemes fiú volt, gazdag családból, de mint a legtöbb nemes az újoncok közt, másodszülött. Részegségében taglalni kezdte, milyen mostohán bánt vele a fivére, mennyire utált odahaza lenni no meg persze mennyire fájt, hogy elhagyta álmai nője. Ugyan a megjegyzéseimet figyelmen kívül hagyta, mikor szó szerint beledobtam az ágyába és indulni készültem, azt mondta nekem:
 - Tudod, akár barátok is lehetnénk.
 - Tudom, de egy seggfej vagy.
 - Tudom, de te is.
 Fokozatosan oldódott a feszültség kettőnk között, a negyedik évünk végére pedig már - bár kimondatlanul, de - szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ritkán meséltem csak neki a múltamról, akkor is inkább a családomról. Sosem említettem hogy mi történt Féonnal és aztán velem. Jobbnak éreztem, ha megtartom magamnak. Miután hivatalosan is gárdistákká váltunk, együtt végeztünk minden feladatot. Pár évvel később pedig haza sodort a végzet. Tios beszélt rá, hogy látogassam meg a szüleimet. Igaz, kötelességünk Bergosan törzshöz szólított minket, egy szabadnapon volt lehetőségünk elmenni a Shamuilan törzshöz. Vagyis haza. Mai napig kérdezgetem magam, hogy jó döntés volt-e.
 Megérkeztemkor anyám sírva borult a nyakamba, aztán egy számomra ismeretlen leányt elküldött Blonnért, majd a kezembe nyomta az öcsém aranyhajú lányát, és vagy ezerszer bocsánatot kért, amiért a testvéreim éppen dolgoznak. Kioktatott, hogy levelet kellett volna küldenem, mert az utolsót már több, mint 20 éve küldtük. Addig sem szóltam sokat, de akkor éreztem, hogy a torkom kiszáradt, arcom elsápad és megmagyarázhatatlan légszomj lesz úrrá rajtam. Térdeim megremegtek, ezért gyorsan a földre tettem a kislányt, mielőtt elejtettem volna. Hátrasandítottam Tiosra, aki csak intett, hogy menjek bátran.
 - Apám idehaza van?-édesanyám bólogatni kezdet, aztán karomnál fogva behúzott a kis kunyhóba. Apám az asztalnál ült, hosszú fűszálat rágcsált és kifele bámult az ablakon. Meghízott és megöregedett. Fel sem állt a asztaltól, csak a szeme csillant meg, ahogy észrevett. Kérdőn nézett az ajtóra utánam, hátha valaki jön még.
 - Féon hol marad? Az a csirkefogó máris bódítja a leányokat, mi?- kérdezte apám. De senki sem jött. Apám abbahagyta a rágcsálást, és magyarázatot követelve figyelt engem. Bár hazudtam volna. Úgy éreztem magam, mint kiskoromban, mikor bajba keveredtem. Nem mertem leülni az asztalhoz, csupán meghunyászkodva kezdtem halkan beszélni. Miközben mozgott a szám, kezemet tördeltem és úgy éreztem, a szoba kezd összemenni.
 - Sajnálom-mondtam a végén.
 - Sajnálod... Sajnálod? - elsőre még suttogott, de aztán rám kiáltott. Próbáltam összehúzni magam. Könnyes szemeimtől homályosan láttam.: - Az elsőszülött fiam halott!
 - Nyugodj le, apjuk! Örüljünk, hogy a másik fiúnk él!-próbálta anyám csitítgatni őt, de apám ellökte.
 - Számomra ő halott! Érted? Számomra te halott vagy! - ordította rekedt hangon. Szemeim tágra nyíltak, ahogy próbáltam felfogni mit mondott az apám.: - Takarodj innen, te mihaszna! Soha többé ne lássalak! Hallod, te pimasz? - hirtelen felállt és az asztalt felém borította. Hátrébb ugrottam, szóra nyílt számból nem jött ki hang. Jól hallottam volna...: - Menj innét! Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, én magam öllek meg! - lassan, remegve egyenesedtem ki. Gyors pillantást vetettem a szüleimre: mindhármunk szemében könnyek csillogtak, s bár csak pár lépés választott el miket egymástól, úgy éreztem ennél akkor sem lehetnénk távolabb, ha a világ másik felére menekülnék. Apám fáradtan szuszogott, anyám visszanyomta a székébe, aztán pityeregve figyelte mit fogok lépni. Én a földre szegeztem tekintetem, nagy levegőt vettem és még egyszer körülnéztem. Meg akartam jegyezni a helyet. Aztán sarkon fordultam, és határozott léptekkel hagytam el a házat. Az ajtót olyan hévvel nyitottam ki, hogy valakit egyenesen a virágágyásba löktem vele. Odapillantva Blonn karamellszín sörényét láttam. Arca pírba szökött, szemei csillogva néztek rám. Barack ajkaira mosoly kúszott, úgy pattant fel ruháját seperve:
 - Réon, hát élsz! Vártam rád! Hallod, megvártalak! - karjait széttárta ölelésre csábítva engem, de én csak fújtatva menetirányba fordultam és elindultam. Előttem nem sokkal ott volt Tios, kisgyerekekkel játszott.: - Réon! - kiáltott utánam Blonn, majd karomba csimpaszkodott. Kezemet kirántottam szorításából, aztán mélyen a szemébe néztem:
 - Réon Khaita halott. Kérdezd csak meg az apját - köpködtem a szavakat. Tios látta rajtam milyen feldúlt vagyok, így gyorsra vette a búcsúzkodását és némán követett a visszaúton. Sosem mondtam el neki, miért tagadott ki az apám. Gondolataim megint csak testvérem körül forogtak. Ugyan kötelességemnek éreztem apám elé állni, és elmondani mi történt, még akkor is ha kellett hozzá Tios noszogatása, amikor apám kimondta azokat a szavakat, akkor döbbentem rá, hogy míg ő számomra a példakép volt, én neki csak a problémás gyerek voltam. Púp a hátán. Féon sosem keveredett verekedésbe, sosem szökött el otthonról, nem kellett lépten-nyomon kioktatni őt. Talán csak őt hiányolták. Talán vissza se kellett volna jönni. A fenébe is, láthattam volna előre, hogy ez lesz! Hiszen a vér nem válik vízzé, én sem mondtam volna mást...
 Ezek után az életem leginkább munkaközpontúvá vált. Tiossal egymás mellett maradtunk, olyanok voltunk mint két testvér. Ő is egyedül volt a világban, meg én is, a szerencse viszont úgy hozta, hogy egymásra találjunk. Kalandos életünk volt. Aztán egy nap az az ötlet pattant ki Tios fejéből, hogy mint idősebb gárdisták, segítsünk be az ifjoncok képzésében. Először csak a helyi városnál jelentkeztünk ilyen feladatra, néhány évvel később pedig visszautaztunk Orihornra. Nagyon fiatal voltam még, mikor utoljára megkóstolhattam azt az állandóságot, amit a letelepedés jelentett. Nem laktam messze a kiképző központtól, ahol elsőszámú feladatom az engedetlen kölykök megnevelése volt. Mondanom sem kell, nem voltam az ifjoncok kedvence. Ellenben Tios szépen mászott a ranglétrán. Ez szerencsére nem állt közénk. Őszintén örültem neki.
 Persze a múltamtól nehezen tudtam szabadulni: rendszeresek voltak a rémálmaim, sokszor virrasztottam is. Egy ilyen virrasztáskor találtalak meg, Pöttöm.
 Az ágyamon ültem, mikor nyekkenést hallottam az utcáról. Azonnal felpattantam, és kirohantam, te pedig ott voltál. Két fickó magaslott föléd, gondolom közel sem tiszta szándékkal. Elkergettem őket, aztán bevittelek a házamba és elláttam a sebet a lábadon. Igaz továbbra is virrasztottam, míg az ágyamban húztad a lóbőrt, sokkal inkább éreztem őrködésnek. Olyan volt, mintha feladattal ajándékoztak volna meg. Te erről ugyan nem tudsz, de még beszéltem is hozzád.
 - A nevem Réon Khaita. Megjártam a poklot oda meg vissza és nem fogom hagyni, hogy ez veled is megtörténjen - én már akkor éjszaka eldöntöttem, hogy védelmezni foglak, de mikor másnap kiderült, hogy árva vagy, már biztos voltam benne, hogy bármi is legyen, vigyázok rád.
 - És ki ez a vakarcs? - kérdezte enyhén undorodva Tios, mikor először meglátott téged.
 - Pöttömnek hívom - feleltem.
 - Ivo Palovech vagyok, és te vagy a vakarcs! - szóltál vissza neki azonnal. Mit ne mondjak, sokat kellett csiszolni a modorodon. Ketten nevelgettünk téged, de még így is sok bajba keveredtél az évek során. Holnap aztán elutazol. Büszke vagyok rád, bár nem értem miért vonz téged annyira a tenger. Ezt már Féonnál sem értettem.
 Nem volt benne csattanó, meg túl sok harc, a szerelmi szál is gyatra volt, meg nem hiszem, hogy túl tanulságos... De remélem sikerül a naplóval valami útravalót adnom neked.

 Réon csak akkor adta oda Ivonak a füzetecskét, mikor már a mólón búcsúzkodtak. Szorosan megölelte, aztán cuppanóst nyomott a férfi arcára. Ott állva Réon úgy gondolta, valamikor régen az ő családja is így érezhetett a távolodó hajót nézve. Mintha valamit elvesztett volna, bámulva a horizonton eltűnő hajót.
 - Ne féltsd őt, talpraesett vakarcs - paskolta meg a vállát Tios, majd intett, hogy menjenek, elvégre a világ nem állt meg aznap sem.
 Réon alig két hónapra rá sorsdöntő kérdés előtt találta magát és úgy határozott, jobb ha kereket old. Fájdalmas búcsút vett barátjától, aztán megint egyedül találta magát. Már jó ideje tartózkodott Waesnerious szigetén, mikor egy nap ismét rávitte a lélek, hogy füzetecskét vegyen és leüljön írni, abban a reményben, hogy egyszer ezt a naplót is Ivonak adhatja.

 Vannak beszélgetések, amiket nem érdemes halogatni.
 Mint mikor hitegeted a szeretődet, közben tudod, hogy nem érzel semmit és azt is tudod, hogy ezt tisztáznod kellene. De ezek a beszélgetések olyan nehezek. Én magam is úgy terveztem, hogy Tiosnak más helyzetben mondom el Féon történetét. Már egy jó ideje halogattam, mikor egy kora délutáni sétánk során megláttam a Bűzlőt. Azt gondoltam így, hogy Pöttömnek már leírtam, minden könnyebb lesz. Tévedés volt.
 - Czvara! - az alkoholtól mámoros, rekedt hangra úgy megrezdültem, hogy le se tagadhattam volna, tudom miről van szó. Szerencsére az erdő szélén voltunk, ahol rajtunk kívül senki már nem járt.
 - Ez tudom ki, Réon! Láttam, hogy gyilkosságért körözik! - suttogta Tios és már indult is a Bűzlő felé, hogy letartóztassa. Én csak álltam ott, lábaim a földbe gyökereztek és farkasszemet néztem vele.
 - Czvara, te istenverte! Így üdvözölsz egy régi barátot?! - csak fintorogtam egyet, mire az öreg csuklani kezdett. Csuklása lassan köhögőrohammá vált, mire pedig Tios odaért hozzá, már összeesett. Még rándult párat a teste, aztán nem mozdult többet.
 - Nahát, ez meghalt - jelentette ki Tios. Tekintete találkozott az enyémmel, mire arca megkomolyodott. Nem kérdezett semmit tőlem, így néma csendben kezdtünk intézkedni. Késő délután volt már, mikor visszatértünk a kiképző központba. Tios akkor esett nekem a kérdéseivel, mikor biztos volt benne, hogy ketten vagyunk:
 - Ez meg mégis ki volt? Ki az a Czvara? Réon, válaszolj!
  - Tios, emlékszel... emlékszel, hogy azt mondtad, mindenki hord magával valami sötétet a múltjából? - nem mertem ránézni mialatt beszéltem.: - Te elmondtad a tied annak idején. De mondd csak, könnyebb így, hogy már ketten cipeljük? Megkönnyebbültél attól, hogy elárultad? Mikor annak idején én is elárultam valakinek, akit szerettem, akiben bíztam, úgy éreztem, csak kéretlen nehezéket helyeztem a vállára. Utána csak még jobban éreztem a súlyát - nagyot nyeltem, aztán az ablakhoz léptem és a párkányon támaszkodva kezdtem figyelni az odakinnt gyakorló fiatalokat.: - Ha most elmondom, miket tettem... másképp fogsz rám nézni. Ezután, minden más lesz - sóhajtottam, majd egy kis szünet után folytattam.: - A Czvara nevet egy kicsit sem kedves ismerősömtől vettem át... egy igazán sötét korszakom során.
 Ott, az ablakpárkány mellett, mialatt folyt a gárdisták kiképzése, mindent elmondtam neki. Éjszakába nyúlóan taglaltam neki az életemet. Hogy megöltem tulajdon fivérem, hogy a bosszú okozta vakságomba ártatlanokat is öltem beárnyékolta a tényt, hogy milyen emberré váltam. Úgy éreztem, hogy egy olyan jólelkű embernek, mint amilyen Tios volt, túl nagy ez a sötétség. Az a kicsiny fény, ami bennem volt, eltörpült a múltam mellett.
 Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Tios testvéreként szeretett engem. A megoldás, amit ki tudtunk hirtelen ötleni az volt, hogy visszavonulok, ő pedig sírba viszi magával a titkomat. Ismét hajóra szálltam, s bár megfordult a fejemben, hogy hazatérjek, nem voltam rá képes. Új otthonra volt szükségem. Míg hajóról hajóra szálltam, azon gondolkodtam, mit szerethetett benne ennyire Féon és Pöttöm. Nem hagyott nyugodni.
 Mikor úgy egy éve letelepedtem a Rakshasas törzsben, arra gondoltam családot alapítok. Próbáltak is összeboronálni a helyiek mindenféle csinos leánykával, de hát tehetek róla, hogy válogatós vagyok? Valahogy ez sem jött össze... Újabban azt forgatom a fejemben, talán megint felkerekedek. Bár kifejezetten élvezem a szabadságot és az állandóságot, mintha vérszegény lenne a környezetem. Persze minden napra akad valami pletyka, de mégsem olyan, mint régen volt.
 Talán éppen ideje valami új célt keresni.

 Réon elégedetten csukta be a füzetet, miután lerajzolta a házikóját. Már sokkal könnyebben jöttek a szavak, gyorsabban írt. Miközben felállt a földről és leporolta a nadrágját, azon gondolkozott, Ivo merre járhat, és Tios mit csinálhat éppen. Az égre nézve élvezte ahogy az arcát simogatja a nap sugara, és percekig fürdött a fénybe, mielőtt visszaindult volna a házába. Az ajtóhoz érve azonban két szemrevaló lány ment el arra:
 - Réon! Képzelje, idegeneket láttunk a piacon - mesélte izgatottan az egyik.
 - Biztosan hajóval jöttek - szólt a másik. Réon szemében kaland csillant, majd sejtelmes hangon válaszolt:
 - Hát úgy. Majd magam is rájuk lesek.
 - Azt beszélik izgalmas emberek… - kuncogott össze a két lány.
 - Aztán nehogy magunkra hagyjon és elhajózzon velük! - csípkelődött a másik.
 - Ugyan! - legyintett Réon, majd végignézte, ahogy a lányok továbbállnak. Az ajtóban állva a piac irányába lesett és úgy motyogta magának: - Eszem ágában sincs... eszem ágában sincs itt maradni.
  • Utálja a barlangokat és a hideget. Kiváltképp a hideg barlangokat.
  • Nagyon földhöz ragadt gondolkodású, nem tudja hová tenni az indokolatlanul derűlátó személyeket.
  • Sokszor tűnhet nemtörődömnek, mivel eléggé ingerszegény a beszédstílusa és sokat fintorog. Egyébként nagyon érzelmes, csak nem tudja jól kifejezni magát.

Raela Wrenderyn

Alapadatok
Ember-Dryadal
Kenchra-sziget
CMLXX • A • 30 éves
Színésznő
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
25/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
10/100
Kitartás
50/100
Reflex
40/100
Kelpie
KOMMENT
-
-

Julie Chamirelli

Alapadatok
Ember-semen
Madrona-sziget
CMLXXXI • A • 19 éves
Esztergályos
Statisztika
Juroe
75/100
Varill
0/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
50/100
Kitartás
35/100
Reflex
15/100
Karma³
KOMMENT
 Weisarban, a tengermenti madronai faluban született tizenkilenc és fél esztendővel ezelőtt, Owinar Farlic Delago, egy nemes farkas-semen –, akit akkor választottak meg Adangardban városi követnek – és egy ember prostituált, Marean Chamirelli egyetlen vér szerinti, ám törvénytelen gyermekeként.
 Egyáltalán nem szerelemből fogant. A zabolátlan testi örömök hajhászása során keletkező kellemetlen mellékterméknek minősült csupán, legalábbis az édesapja szemében. Ezt azzal is bizonyította, hogy miután Mare gyermekáldásáról tudomást szerzett egy ócska papírosról, amit egy kereskedőhajó szállított a pásztorórát követő második évben, azonnal egy másik levélben megfogalmazta a válaszát, melyben a következő állt: nem kívánja elismerni sajátjaként a magzatot és részt se akar vállalni a gyermek költségeiben és felnevelésében. A szavazásos választások előtt, frissen házasodva számára értelmetlen lett volna magára vennie egy plusz bonyodalom terhét a vállára, ezért felhívta az anya figyelmét arra, hogy nem kíván problémát, amiben hasonlítottak egymásra korábbi, felelőtlen szexpartnerével.
 A nő elfogadván a rendelkezésére álló tényeket és a saját természetének árnyoldalait, inkább maga is lemondott a szülői gondviselésről és a félvér csecsemőt a munkahelyén dolgozó házvezetőnőre, Forshara gondjaira bízta, ahogy előtte már oly sokan tették kollégái közül. Az anyai ösztönök teljes hiányában még elnevezni sem óhajtotta a kicsit, így tehát a matrónától kapta a Julie nevet, ami varill nyelven azt jelenti „Köszönöm”. Ő tanította meg a leányt – és a bordélyházban cseperedő valamennyi gyermeket – minden fortélyra, amit ő maga is megtanult egykor a felmenőitől.
 Juliet és társait az évek során igazi háztartásbelivé faragta az idős varill származású asszonyság, ki anyjuk helyett anyjuk volt. A fiatal toportyán még a többiek között is kiemelkedően ügyes volt abban, hogy a felszívott tudást elraktározza és hasznosítsa. A gondviselőjének hála mára már egyáltalán nem okoz gondot neki a főzés, a mosás, a takarítás, a napi kisebb-nagyobb munkák elvégzése a házban és akörül, plusz nagyon jól ért a varráshoz mind anyagok, mind sebek terén.

¤¤¤

 Hideg, jégszilánkos eső zuhogott odakint, miközben az üveglapok vészjóslóan rázkódtak a kereteikben a szélvihartól. A kilátásból csak annyi látszódott, hogy a lehűlt levegőben táncoló levelek szétreppentek, majd vad ritmust diktálva pengeéles örvénnyé változtak, végül a szürke égbolton egy újabb villanásnyi fehér fény cikázott végig és azt követte a hatalmas dörrenés, amibe beleremegett az egész világ.
 A kis sötét szoba sarkában fénypont gyúlt fel, ahogy Julie meggyújtott egy gyertyacsonkot, belehelyezte egy lámpásba és letette a komódra. Az esti órákban a kamra falai halvány fényben derengtek általa. A félelemtől összeölelkező gyermekek mind a fáradt jövevényt fürkészték, ahogy leült a kopott fotelbe. Julie apró – az órákon át tartó mosogatástól vörösre ázott – ökleit a térdei támasztották meg. Lesújtott arca mindenkit a legrosszabbra engedett következtetni: büntetést kapott az ezermestertől. Senki nem merte megkérdezni, hogy mivel érdemelte ki a bőrszíj érintését, amit csak a férfi osztogatott.
 Az ottani változatos mintázatú, méretű, korú apróságok mind koldus szegény gyermekek voltak, akiknek az anyjuk szajhaként dolgozott abban a bordélyházban, ahol ők csak egy sufniszobát érdemeltek ki. Nem volt semelyiküknek sem törődő rokona, aki vigasztalhatta, mesével csitíthatta volna őket. A bordélyházi szolgálók voltak az egyetlenek, akik törődtek velük annyira, hogy szeressék és neveljék őket, de köztük is akadtak fajzatok, mint az ezermester is, a normálisabbak pedig ilyenkor mind nyugovóra tértek.
  – Félek – mondta egy négy éves ember kisfiú, Lurtes, akinek a kezében ott gőgicsélt a húga.
 – Nincs mitől tartanod. Ez a ház kőből készült. Nem tud kárt tenni benne a vihar. – felelte bátorítóan Alexander. – Mhm… Mit szólnátok egy meséhez, amíg elül a vihar? – kérdezte, hogy elterelje a félelemtől összekuporodó, ölelkező barátai figyelmét.
 A többiek hevesen bólogatni kezdtek.
 – Egyszer régen létezett egy meseszép hely, ahol minden növény és állat otthonra lelt. A tízek kertjének nevezték, mert a természet összeférhetetlen elemei is jól megvoltak egymással és senki nem bánthatott senkit. Megszeghetetlen becsületükre esküdtek meg erre az ott élők. Ott nem voltak szegények és gazdagok. Mindenki egyenlő bánásmódban részesült és mindenki egyformán különleges volt. A szeretet olyasmi volt, amit senkitől se vehettek el és mindenki kapta valakitől és adott valakinek... – fogott bele.
 Julie is szeretett volna akkoriban ott élni. Lefeküdt a földre terített pokrócra, mely ágyként funkcionált, és Alex húgának szalma vékony babatincseit rendezgette szórakozottan, miközben könnyek peregtek az arcáról. Senki nem láthatta összetört lelkének megnyilvánulását, mert mindenki Alexander felé fordulva pihent és a történetére fókuszált, ami olyan hosszúra nyúlt, hogy szép lassan beleszenderedett a társaság.
 – Megütött? – félve suttogta Baldron Julie hátának címezvén kérdését.
 Lehalkított, mély zöngésű hangjára a lány felé fordult. A fiú a bizalmasa volt. Az orruk összeért és a tiszta vérű semen fiú lehelete cirógatta az arcát. Olyan meleg, megnyugtató kisugárzása volt, mégsem tudta lecsillapítani az ösztönből érkező kétségbeesést és dühöt, ami a lányt fojtogatta. Juliet patakokban áztatták a könnyek, ahogy megnyílt barátjának és mesélni kezdett: Ma a konyhában dolgozott egész délután, de nem érdeklődött Forshara után, pedig nagyon furcsának találta a hiányát. Nem értette mi történhetett vele, de kivárta a műszakváltást a kíváncsiskodó viselkedéssel. A kérdéseire azonban se a mosónő, se az ezermester nem tudott választ adni. Nem volt más választása, mint a matróna hálókörletébe besurranni és magának kideríteni mi lehet a baj. Azt hitte beteg, de a bevetett ágy és a rendezett környezet azt a benyomást keltette benne, mintha nem is egy takaros, teltkarcsú asszonyság lakna itt, hanem az arctalan vándorok egyike. Julie a párnán talált búcsúleveléből értette meg mi történt: szeretett nevelőanyja végzett magával. Indokot viszont nem vetett a pergamenre.
 Legyűrte a gyász és zokogva dőlt a fiú mellkasára, ahogy újra átélte a megtalálás pillanatát. A lüktető fájdalmat még a tüdejében is érezte. A széles vállak felett látta a szertefutó fekete ágak végeit, amik a ház előtti kopasz fához tartoztak és arra gondolt, hogy a gyász is pontosan így ver gyökeret és ágazik szerteszét a testében. Szörnyű kín volt visszatartania a levegőt és lenyugodnia, miközben a fiú a hátát simogatva próbálta nyugtatgatni a farkast, aki így szólt:
 – Elmegyek.
 Baldron megdermedt a mozdulatsor közepette.
 – De hát hova, Jul? – kérdezte óvatosan a legény.
 – Mindegy, de itt nem maradhatok – hüppögte válasz gyanánt.

¤¤¤

 Julie nagy levegőt vett, és ledobta a válláról a kecskét, ami tompa puffanással esett az asztalra. A munkapult másik végén megremegett a kerámiatál. Egy adag leves volt benne, amit a mészáros felesége mert ki a részére. Jó illata volt, de a fele kilöttyent a rozoga asztal billegésétől. Nyilvánvaló volt, hogy ki fog hűlni az ibrikben megmaradt étel, hisz késő estig is el fog tartani a feldolgozás, ugyanakkor sajnálatos lett volna elpocsékolni a húst, ha már egyszer a vadászok elejtették.
 – Nem kellene már forrnia a fürdővíznek? – érdeklődött kurtán a családnál, mialatt elővette a késeit.
 A hangja rekedtesen csengett beszéd közben, mivel minden szó égette a torkát a téli csípős időtől és a hangtalan életmódtól, bár a böllér lánya a furcsaság ellenére sem vett róla tudomást. A Julienál pár évvel idősebb Valirae továbbra is szótlanul melengette a kezét a tűzhelynél, mint aki nem is hallotta a kérdést. Nem kérték őt is, hogy dolgozzon be a műhelybe. Neki egyetlen feladata a tanulás volt, semmi más. Julie irigyelte is a gondtalan életmódot, tudniillik a kemény álló- és fizikai munka után neki a ház ura tartott tanórákat.
 A hentest persze nem az érdekelte mennyire intelligens, vagy művelt az alkalmazottja. Nem. Egyetlen célja volt csupán ezekkel a plusz gyakorlásokkal, hogy önállóan elvégezhesse a lány a leltári munkát és ne verhessék át a piacon a fizetéskor és az adófizetés idején.
 A félvér levette a sáros, csatakos csizmáját, és az ajtó mellé tette, aztán a ház asszonyához fordult. Ő barna szemét, amely megszólalásig hasonlított a Forsharaéra, továbbra is a kecskére szegezte. Az idősebb nőn nem mutatkozott az az elbűvölő fintor, ami a lányának arcát ékesítette mikor meglátott egy leölt vadat. A tetem az egész rozoga asztalt elfoglalta, ami egyszerre volt ebédlő, dolgozószoba és konyha. Érzéketlenül, összepréselt ajkakkal vizsgálgatta a méreteit, mintha szemmel megállapíthatná a súlyát és az arany mennyiségét, amit ki lehet belőle facsarni.
 – Sokáig fog tartani, míg megtisztítod? – kérdezte végül.
 Julie természetesen, nem ő, és nem is más. Kiegyenesedett, pedig legszívesebben lerogyott volna az egész napi álló munka után a fáradtságtól. Soha nem láthatta, hogy a kezük ragacsos lett volna a vértől, vagy egy állat bundájától. Kivéve az öreg, jelenleg épp betegeskedő mészárost, hiszen ő tanította meg a kések művészetére és, hogy hogyan kell elkészíteni és feldolgozni a zsákmányt.
 – Kész lesz, amikor kész lesz. – felelte ostorcsapászszerűen.
 Astena, a hentes kisebbik leánya, a hasára tette a kezét, ami minden bizonnyal épp olyan üres volt a híg leves után, mint a toportyáné, és éppen annyira fájt is neki. Csak azért akart sietni a feladattal, hogy a kislány ne legyen alultáplált a téli hetek ellenére. A kecske felett kimérten az asszonyságra nézett.
 – A hús negyedét még a héten eladhatják a piacon, a másikat ma elkészítem pörköltnek – magyarázta. – A másik felét pedig füstölni kell, mivel nem lesz később mit eladni és megenni a téli hetekben. – folytatta, tudva, hogy akármilyen szépen, diplomatikusan fogalmaz, a munka dandárja rá marad.
 – Holnap kimegyek a piacra, meglátom, mennyit adnak a bőréért – mondta végszó gyanánt az idősebb nő, de inkább csak magának morogta, mintsem bárki másnak, mivel a többiek a fülük botját sem mozdították a szavaira. Ezt nagyon is átérezte Julie, ezért sem szólt ő se többet aznap, inkább hagyta, hogy a bőrkeményedéses, szorgos keze beszéljen helyette.

¤¤¤

 A levegő nem volt túl hideg, mégis borzongás tört Juliera, ahogy kikászálódott szalmával tömött ágyából. Fullasztó, álomtalan alvása után igyekezett mély levegőt venni és megnyugodni, de a sós tenger illatától az émelygés fogta el. A megmacskásodott izmait megtornáztatta, kinyújtóztatta. Tört egy kevés száraz kenyeret és vízbe dobta, hogy ázzon.
 Közben felöltözött a szokásos ing plusz nadrágba, ami megmaradt még a mészárszéken töltött időkből. Egy hónapja is megvolt már, hogy elhajtották onnan, miután nem tudta tartani a száját és elárulta a Merigoldnak, a böllér feleségének a férje szeretőinek neveit és a tartozásainak súlyosságát.
 Ez után napszámosként dolgozott egy ideig, amit végre leválthatott egy állandó, jól fizető munkára. Az ablakon át kinézve elé tárult a hajnalban fürdőző város felett húzódó, csillogó horizont. Egyszerű bérelt házának ablakából a kikötőre és a halászbárkára is rá lehetett látni, ahol mától dolgozni fog. Felhajtotta szittyós kenyerét a bögréből és elindult a főbejárat irányába.
 A város már ébredezett. Gyermekek szaladgáltak és nevettek, miközben rabló-pandúrosat játszottak. Az egyik ember-semen fiúnak hiányzott elől a két foga, ahogy kacarászott. Másutt meg egy csecsemőt dédelgetett az anyja, aki nem lehetett idősebb Julienál. A lapos hasára tapasztotta tenyerét. A hasonló pillanatokat szinte kivétel nélkül szívszorító érzések kísérték, hiszen pontosan tudta, hogy meddő méhe képtelen lenne hőn áhított vágyának teljesítésére.
 Ábrándos gyermekként, amikor még rongyos, szakadt, de legalább tiszta ruhákat hordott, úgy képzelte el felnőttbéli önmagát, hogy fiatalon férjhez megy Baldronhoz és közös gyermekeiknek ad majd életet. Ám mára már egyértelmű volt, hogy ez pusztán egy soha meg nem valósuló álomkép. Baldron ugyanis, a mészáros után szabadon, igazi nőcsábásszá avanzsált; míg őt felvilágosították, hogy a „korcsoknak nem jár az áldott állapot öröme”, amit nem viselt túl jól.
 A dokkmunkások épp szünetet tarthattak, amikor Julie a kikötőbe ért, mert hangoskodás zökkentette ki borongós gondolataiból. A révész épp a tengerészekkel és a rakodókkal kártyázott. Széles mozdulatokkal csapkodták a kártyalapokat, káromkodtak, amikor veszítettek, s káromkodtak, amikor nyertek, míg a legjobb barátjukat is bolonddá tették volna egy dantonért. Julie különösen azt nem állhatta bennük, hogy közben minduntalan loptak, csaltak és hazudtak. Mindenben, amiben lehetett. És olyan asszonyi és hálószobai titkokról pusmogtak, amibe belepirult az ember arca. Ezek után nem csoda, hogy nem kívánt közösködni egy alantas férfival sem, de a munka az munka.
 A kapitány a főfedélzeten a fakorlátnál állt, amikor a farkasleány rátalált. Nem terveztek aznap kikötni, árulta el a kapitány köszönésképp. Az árnyékos, sziklás öbölben csend honolt, a hajó lágyan ringatózott egy helyben, a víz alig fodrozódott körülötte.
 – Jelentkezz Meirtal matróznál, ő majd megmondja mi lesz a dolgod. – utasította őt a férfi.
 A kapitány odapillantott, ahol a lány állt, ám ő minden szó nélkül eltűnt, mint a kámfor.

¤¤¤

 Lehet, hogy az iker medve-semen szélhámosokra – név szerint Nullon és Cadwin – a pimasz vigyor és a goromba stílus volt jellemző, de aznap délután, a Felszabdalt Szem taverna bejáratánál, kőkemény harcosoknak bizonyultak és minden brutalitásuk a lány felé irányult, amiért az makacs kölyökként ragaszkodott a tartozásuk megadásához.
 Mentségére szóljon, hogy nem engedhette meg magának a nemleges választ. Az esztergályos műhely főnöke küldte azzal a célzott utasítással és ultimátummal, hogy szerezze vissza a 256 danton 35 naeirot, amivel a falu koloncai lógnak a céhnek, ellenkező esetben nem lesz hova visszamennie a lánynak.
 Három év a mészárszéken, kettő a halászok berkeiben, még kettő a fémfaragónál és még így is megizzasztotta Juliet a két siheder. A ruhája alatt folyt a verejték, alig kapott levegőt, remegett a karja és a lába, de nem adta fel harc nélkül a reménytelennek tűnő helyzetet. Csillapíthatatlanul reszketett az általa érzett igazságtalanságból fakadó dühtől, legalábbis ő ezt hitte.
 Felhorzsolt ujjperceivel, vértől pirosló, duzzadt ajkakkal forrongott benne a lázadás. Újra támadásba lendült, ahogy sikerült egy mély levegőt vennie, azonban az ökle félúton megállt a levegőben.
 A lendületét egy marok szorítása törte meg, mely a csuklóját zárta bilincsbe.
 – Ez a remegés azért van, mert rosszul ütsz: a mutató és a középső ujjad két felső ujjpercével kell. Ha így csinálod – magyarázta egy magas, napbarnított bőrű idegen, és a bőrkeményedéses ujjával megütögette a kisujja és a mutatóujja közötti, v alakban már lehorzsolt bőrt –, akkor nagyobb kárt okozol magadban, mint az ellenfeledben.
 Julie elképedve bámulta a pimasz kalózt, aki könnyed, vidám színfolttal a hangjában közölte a fiúkkal mi lesz, ha nem húznak el nagyon gyorsan a környékről. A lány hátracsapott fülekkel, morogva nézett utánuk, de azok fittyet hánytak a lányra és eliszkoltak a méretes emberpéldány láttán. Több se kellett Julienak, hogy elpattanjon egy ér a fejében és a Kandarként bemutatkozott hímet a falhoz szegezze.
 – Mit képzelsz magadról, hah? Azt hiszed szükségem volt a segítségedre, te rohadt bádog? – flegmázott.
 – Csak azt mondhatom, amit láttam, de az alapján igenis szükséges volt a közbelépés. Azok a fiúk egy pillanat alatt a földbe döngöltek volna téged – szemérmetlen pásztázásnak vetette alá a férfi, de közel sem provokatív, vagy szexuális célzattal. – A testalkatod és a méreteid alapján meg lehetne a fizikális kiállásod, de tapasztalat híján vagy, így nem sok hasznát veszed. Ha csatlakoznál a legénységünkhöz taníthatnálak. A kikötőben ott áll a Rusty...
 – Születésed után dobhattak volna az Irhon szakadékba! Sokakat megkíméltek volna a szüleid... – morgolódott a toportyán, de inkább elengedte a félnótást, elé köpött és elindult vissza az otthonába.

¤¤¤

 Reménykedett, hogy nem dobják az utcára, megint. Rimánkodott, könyörgött, de a szerencse és a munkaadója nem pártolta aznap. A lányt egy tarisznyával és egy férges almával eresztették útnak és minden ingóságát megtartották maguknak, amolyan zálog gyanánt, hogy legalább ennyivel is beljebb vannak az adósságból, amit Julie halmozott fel nekik.
 Az esztergályosok a céhek és a magánvállalkozók műhelyei közül is kiemelkedően fizettek. Viszont a költségeit alig fedezte még az is, nemhogy a többi. Nem mintha befogadták volna a lelencet, hiába végezte el rendesen a legalantasabb munkákat is. Hírből ismeretes volt rossz természete a kiváló munkaereje mellett.
 Ez a sorstalanság üldözte a kikötőbe. A kötélből font hídon, amely felvezetett a hajóra, felcaplatva átkozta életét. Épp indulásra készültek odafent, de ő nem foglalkozott senkivel, főleg nem egy bizonyos kalóz kivénhedt tekintetével… Inkább keresett magának egy üres kabint és munkába állt, amint arra lehetősége adódott.
Egy vándorkereskedőtől vásárolt egy waesneirousi csontkarkötőt.

 

Ruana Haase

Alapadatok
Ember
Madrona-sziget
CMLXXXIII • D • 17 éves
Táncos
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
25/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
12/100
Fizika
2/100
Kémia
8/100
Biológia
18/100
Mágia
10/100
Erőnlét
12/100
Kitartás
62/100
Reflex
42/100
Fannom
KOMMENT
 Ruana nagyszülei tiszteletbeli yutori polgároknak számítottak. Látszatra. Inkább hírhedtek voltak, mint híresek. Az előző uralkodó tanácsosai voltak, az ő keze alá dolgoztak. Igyekeztek az ő farvízébe ficánkolni, de a maguknak való eszük is bőven akadt. Információval kereskedtek. Tudták, hogy a titkoknak hatalmas ereje van. Zsaroltak vele, kihasználtak másokat. Lányuk ebbe született bele. Mivel szülei ilyen erőteljes személyiségek voltak, két lehetősége lett: gyenge virágszálként elporlad mellettük jelleme, és behódol szülei akaratának, vagy egészen más irányt vesz. Nem volt kicsapongó gyerekként, viszont belátta, hogy az örökös hamisság, és képmutatás nem neki való. Egészen más életre vágyott, de azt nem kívánta szüleinek, ami rájuk várt.
 Amikor új császárnőt hirdettek, az eddig ismert módszereiket szándékoztak bevetni, amik az akkori császárnál beváltak. Hiába teltek múltak az évek, csak felszínes viszonyt sikerült vele kialakítaniuk, Saehna császárnő nem dőlt be színjátékuknak. A lányuk kicsiként nem érette mi ezzel a probléma, hiszen kicsiként ő nem foglalkozott ilyen ügyekkel, viszont ahogy teltek múltak az évek, a neveltetésének hála rájött, hogy miért olyan nagy probléma ez szüleinek. Amióta eszét tudta tanácsosok voltak, nem is tudta a lány, értenek a máshoz felmenői, kérdezni nem mert.
 Viszont a nagyszülőket se kellett félteni nagypapi és nagymami rájött, hogyha a császárnő hajthatatlan, máshonnan kell támadni. Ki kell ütni pár tanácsost, akkor előbb utóbb szükség lesz rájuk. Ez mind szép és jó volt egészen addig, míg közvetlenül az ő hibájukból halt meg egy tanácstag majdnem. Ekkor mondta azt a gyönyörű Saehna császárnő, hogy elég. Börtönbe vetette a szülőket, és hatalmas pénzbírságot szabott ki rájuk, de még így is szerencsésnek mondhatóak, mert nem lakoltak számos gaztettükért halállal.
 És hogy mi történt Ruana anyukájával? Bármennyire is igyekezett ezek után elkülönülni szülei hírnevétől, mindenki csak úgy tudta le őt, mint az áruló lányát. A másik nagy problémája a kisasszonynak az volt, hogy semmi célja ötlete és vágy nem tárult elé, hogy most mihez kezdjen magával. Így hamar elszökött városa „elit” részéről. Nem tudta mihez kezdjen magával, viszont életében először a szabadság érzése járta át testét.
 A pénz miatt egy jó darabig nem kellett aggódnia, hiszen szülei rendesen ki voltak párnázva, és a cellába ingyen az ellátás, szóval az édes kislány úgy gondolta, felesleges bármennyit félretenni nekik, hiszen onnan úgyse jutnak ki, vagy ha mégis, mire ez megtörténik és számon kérhetnék rajta, ő már messze lesz heted hét világon.
 És bár az egész világot nem tudta bejárni, arra a kis pénze elég volt, hogy Yutori Birodalmát bejárja. Hol elegáns hajófedélzeten, hol felszökve egy áruszállítóra. Így jutott el végső állomásként Wreadal szigetére, ami nem csak a pénze szűkölése miatt lett a letelepedésének helye. Szerelmes lett. Nem is akárkibe, egy gyönyörű, erős, karizmatikus férfiba, aki ráadásul még az agglegényi címet is magának tudhatta. Egyetlen probléma akadt. Az egész románc úgy kezdődött, hogy ez a megnyerő példány ki akarta fosztani a hölgyet. Viszont a pénze helyett a szívét rabolta el, és a szereleme nem maradt viszonzatlanul. Sem úgy, mint a pénzhiánya. Mivel a hölgynek sosem kellett szülei mellett aggódnia, hogy nem jut kenyér az asztalra, nem tanult meg gazdálkodni vagy törődni ilyen blőd dolgokkal. De a megoldás a férfivel robbant be csőszöstül a házba. Folyamatosan szökésben voltak, járták a szigetet, halmozták az élet örömeit, egy nyugodt pillanatuk sem volt.
 Aztán gyermekük született. Ahogy az apró gyönyörű csecsemőt fogta a kezei között, rájött, hogy nem akarja azt, hogy a lánya ezt az életet élje, mint ő, és szülei hibája miatt bűnhődjön. Na meg. Vannak olyan emberek, akik szerint az anyaság az élet értelme, egy nő csak akkor nő, ha anya, az élet csak akkor teljes, ha felnevelhetsz egy másik életet. Ő nem ez az ember volt. A gyermeket csak egy nyűgként fogta fel, és bár nem utálta, szeretnek se tudta nevezni az érzelmeit iránta. Inkább szánalmat érzett, hogy ilyen rossz anyának kell felnevelnie őt. Egyáltalán nem volt anyatípus, vagy készen az anyaságra. Még járta volna a világot, és nem is gondolt volna a gyerekre.
 Párjával is elhidegültek egymástól. A férfi is rájött, hogy a kisgyermeknek nem való ez az életmód, amit élnek, viszont ahelyett hogy legszívesebben kidobta volna a gyereket az ablakon, mint egyesek, ő beleszeretett a kicsi lányába, és megpróbálta a megfelelő körülményeket biztosítani neki. A probléma forrása onnan eredzett, hogy a nő rájött, hogy nem is a férfibe szeretett bele anno, hanem a kalandokba, az izgalomba, az új életformába, amit ő nyújtott neki. Így, hogy már ez nem járt a csomagba extraként, az eladni kívánt termék se volt olyan megnyerő. Ezért, bár szörnyű bűntudat gyötörte a nőt érte, egy este fogta az összes pénzt, és hasznosnak ítélt holmit, és felszívódott a kisbaba és a férfi életéből.
 Így, a férfinek se volt maradása. Rájött, hogy ezen a szigeten nem tudja azt az életet élni, amire vágyik, ezért sok keserves erőfeszítés árán eljutott Madnorára, egy teljesen új férfiként. El tudott helyezkedni régi szakmájába, ötvösként, és bár nagyon nehéz volt lányáról gondoskodni egyedül, rájött, mennyivel szebb az élet az állandó rettegés és majdnem hogy egyedülléttel, úgy, hogy nincs az embernek otthona. Letisztult az élete. Ez idő tájt adott nevet a lányának is. Ruana – lélek.
 A lány három-négy éves lehetett, amikor változás következett be az életükbe. A falusi gyógyfüves lány, nem csak a megszokott növényekkel szolgált a még akkor is sármos harmincas évesnek, hanem egy olyan egzotikus virágot téphetett le a férfi, amibe addig más bele se illatozhatott.
 Ez egészen más volt, mint a férfi előző szerelme, sőt rájött, hogy ha ez a szerelem, Ruana anyukája iránt érzettek nem az volt. Hamar összeköltöztek, sőt még házassággal is megpecsételték szerelmüket. Ruana hamar elfogadta a nőt, hiszen ő nem is értette akkor, pontosan mi is zajlik körülette, annyit fogott fel, hogy ő egy kedves néni, aki szereti őt és a papát, és neki ez pont elég is volt akkor.
 Ettől a ponttól kezdve békében cseperedett, egy kiegyensúlyozott családban, bár a helyzet nem volt a megszokott. Szerette apja feleségét, bár sosem tekintetett rá édesanyjaként, az biztos, hogy nagyon sok pozitív jellemvonás ráragadása az ő számlájára írható. A lány kedvesnek, figyelmesnek és segítőkésznek nőtt fel. Sokat tanult tőle a gyógyfüvekről, mi mire jó, hogy lehet beszerezni, hogyan lehet őket vegyíteni. Simán követhette volna az ő nyomdokait és lehetett volna gyógyfüves, amikor már elég idős lett ahhoz, hogy dolgozzon. Viszont anyja vadságából és lázadó harsány jelleméből is ragadt rá jócskán, bár ő sosem gondolt arra a nőre anyaként, sőt egyáltalán sehogy se, csak egy fekete lyukként az életéből. Tisztába van az ő, és nagyszülei múltjával, de sosem vágyott társaságukra, viszont nem szégyelli őket, hiszen ő semmit nem tehet arról, mit tettek ősei. Ugyanez vonatozik apjára is.
  Szóval, nem tudta úgy elképzelni az életét, hogy füveket ad el, úgyhogy azt meghagyta a sok testvére valamelyikének. Mert igen, a házasságon kívül más bizonyítéka is volt a nagy szerelemnek szám szerint öt. De Ruanára visszakanyarodva, a lány a falusi élet egyik legizgalmasabb állásába lovagolta magát bele. Nem, nem lett prostituált, bár az ilyenfajta élvezeteket se vette te meg egyáltalán. Táncos lett belőle. A mai napig imád a figyelem középpontjába lenni, és hagyni, hogy a testét átjárja az öröm, szabadjára engedni érzelmeit, elfáradni, élni. És egész sokáig is csinálta ezt, viszont rájött, hogy ez nem a végső célja, és ő nem tud így boldog lenni, hogy még vagy 150 évig ezt csinálja. Na meg 150 év múlva nem is biztos, hogy más akarná, hogy ezt csinálja.
 Hamar kitalálta mit akar. Vagyis nem azt, hogy mit akar élete végéig csinálni, hanem, hogy mit akar most, hogy ezt kitalálja. Világot látni, megismerni különböző embereket, kultúrákat, új életmódokat. Így került a Rusty Bunch-ra. Egyrészt érdekelte a legendás hajó, a tengerész lét, másrészt a sokféle embertípus, a szedett-vedett társaság, és nem utolsó szempontból ennél jobb módja nincs is a világlátásnak.
-

Rhogan D’aem

Alapadatok
Mortem
Waesnerios-sziget
CMLXIV • V • 36 éves
Fegyverkovács
Statisztika
Juroe
25/100
Varill
100/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
52/100
Kitartás
37/100
Reflex
17/100
Cherry
KOMMENT
 Rhogan D’aem egy tisztelettel övezett, tehetős, törzsgyökeres waesnerosi család örököse volt. Vagyonukat a törzs kovácsműhelyének üzemeltetéséből, illetve házasságból szerezték: rokonságban álltak a törzsfőnökkel. Rhogan volt a legidősebb gyerek a családban, húga, Lenna három évvel volt fiatalabb, öccse Rhodas pedig hattal. Ő volt hát a műhely, és a családi vagyon örököse, de sosem gondolta, hogy többet érne testvéreinél születése dátuma miatt. Irigylésre méltó életük volt: tágas kunyhó, virágzó üzlet, szerető család. A törzsben is kedvelték őket, hiszen szerények, és nagylelkűek voltak, a vadászok mindig számíthattak arra, hogy a kovács első dolga lesz az ő fegyvereiket, vagy egyéb fémeszközeiket megélezni, lovaikat megpatkolni.
 Rhogan kiskölyökként is már a kemence forróságát és a kalapálás hangját szokta, apja minden mozdulatát ellesve. Mindkét testvérével ellentétes személyiségek voltak: Lenna szája folyamatosan járt, mindenkivel közvetlen volt és naiv, Rhodas pedig makacs, lobbanékony, és ravasz. Rhogan ezzel szemben nyugodt, barátságos, de megfontolt és csendes ifjú volt. Persze benne volt ő is minden rosszaságban, de nem kellett félteni. Erős, szívós ifjú volt, akit a gyermekkori, a mortemekre oly jellemző rivalizálások és verekedések megedzettek, mint ahogy a műhelyben töltött napok sora is. Hozzászokott, hogy nem kell féltenie magát, és hogy ő győzedelmeskedik általában.
 Persze fontosnak tartották az oktatását is a szülei, így írni és olvasni is meg kellett tanulnia. 19 évesen már a műhelyben dolgozott, betegeskedő apja válláról levéve a terhet. Az öreget szenvedélyes alkoholimádata gyengítette napról napra, de az makacsabban ragaszkodott az élethez, így még láthatta fiatalabb gyermekeit is felcseperedni. A munkát viszont egyre nehezebben bírta, így fia vette le a válláról a terhek nagy részét. Persze emellett élte ő is a fiatalok fesztelen életét, hosszú évekig. Barátaival éjszakánként a tavernában kártyáztak, ittak, szórakoztak, és élvezték a hölgyek társaságát. Rhogan nagy népszerűségnek örvendett, jóképű volt, és értett a lányokhoz. Elköteleződni viszont nem akart, ám amikor a sziget partjaira sodródott egy viharban megrongálódott hajó és legénysége, ebben megváltozott a véleménye.
 A hajó személyszállító volt, melynek utasai között volt egy fiatal, gyönyörű Dryadal lány is, Adara. Rhogan attól a pillanattól kezdve, ahogy szemet vetett a lányra, tudta, hogy itt nem csak egyszerű testi vonzalomról van szó. A törzs nem fogadta tárt karokkal a bajba jutottakat, de nem üldözték el őket. Mivel a Rakshasas törzs nem egy hajós nép, és csupán egy pár kereskedő hajójuk van egy kikötőnek sem nevezhető szedett-vetett dokknál, így sokat nem tudtak segíteni a megroncsolódott vitorlás javításában. Adara és utastársai így a Waesnerioson ragadtak meghatározatlan időre.
 Rhogan eleinte visszautasítást kapott a lánytól válaszul udvarlási kísérleteire, de végül kitartása kifizetődött. Románcuknak azonban titkosnak kellett maradnia, a lány ragaszkodott ehhez. Rhogan kérlelte őt, hogy maradjon vele, ahogy közeledett az indulásuk napja, de visszautasította, és elment a hajóval, amint azt megjavították. Szívfájdalommal teli 2 hónap telt el, de Rhogan nem bírta kiverni a fejéből Adarát. Tudta, hogy csak egy futó románc volt, semmi több. Sokan nem tudták, hogy mi ütött belé, csak a testvérei és közelebbi barátai tudtak a kapcsolatról. Senki nem gondolta volna, hogy valaha is újra látják egymást, és Rhogan szomorúan, de lassan elfogadta, hogy ez így történt, és hálás volt azért az időért, amit együtt tölthettek.
 Ám egy nap minden a feje tetejére állt, mikor a futár egy levéllel állított be a kovácsműhelyben. A papír Adarától érkezett, ám csak az aláírásból látszódott, hogy ki a feladó. A tartalma rövid, és lényegre törő volt: Adara gyermeket várt Rhogantól, de ez nem örömhír volt. A lány férjnél volt, épp csak ezt az információt elfelejtette közölni Rhogannal, mikor együtt voltak. Nem volt csoda hát, hogy titokban akarta tartani a kapcsolatukat. A gyermek viszont minden számítás szerint házasságon kívüli volt - félig démon, így a születésnél azonnal kiderülne a félrelépése, melyet férje minden bizonnyal gyilkos haraggal “hálálna” meg.
 Adara a levélben kétségbeesetten könyörgött Rhogannak, hogy segítsen, neki elszökni mielőtt megszületik a gyermek, és együtt élhetnek boldogan. Rhogan hősszerelmes énje feléledt, amely a megszokott személyiségétől teljesen eltért. Családja érvelése, és kérlelése ellenére elindult a Salismontra, hogy megmentse elveszettnek hitt szerelmét. Húga volt az egyetlen, aki teljes mellszélességgel támogatta a bátyját, öccse átvette Rhogan posztját a műhelyben, így apját sem hagyta cserben.
 Az egyetlen lehetősége abba az irányba egy kereskedőhajó volt melyen, mint később kiderült, illegális csempészáru is akadt, Rhogan viszont nem válogathatott, így elindult útjára. Nem volt oda a hajózásért: borzalmasan tengeribeteg volt, klausztrofóbiás volt a kabinjában, a legénység pedig nagyon idegennek érződött számára eleinte. Az út végére viszont egészen belejött a hajós életbe, persze a vitorlákról és kötelekről halvány fogalma sem volt, de kovácstudása ellensúlyozta haszontalanságát.
 Farune és Salismont szigete lenyűgözte Rhogant, amint kikötöttek. Soha nem járt a sivatagos területeken kívül, így a zöldellő sziget és az élővilága meglepettséggel töltötte el. Ő viszont nem nyűgözte le a város lakóit, és csak nagy nehézségek árán sikerült kiderítenie Adara lakhelyét, de onnantól már csak a lány férje állt az útjába. Egy cselédlány jó pénzért kézbesítette Rhogan üzenetét titokban, és Adara meg is jelent a kijelölt találkozóhelyen.
 Rhogan újra karjaiban tarthatta szerelmét, amiről azt hitte, soha nem fog megtörténni. Hosszú út állt mögötte ezért a pillanatért, és a gondolat, hogy a lány méhében valóban a közös gyermekük növekedik egyszerre töltötte el félelemmel és boldogsággal. A kedvese azonban még mindig férjnél volt, aki az elmondása szerint kegyetlen, befolyásos, és hirtelen haragú volt. Rhogan tudta, hogy nem kéne vele kikezdenie, és lebuknia sem lenne érdemes, hisz akkor nem csak neki esne baja. Igyekeztek hát mindent titokban megoldani, és sokáig a terv szerint haladtak. Rhogan meggyőzte egy waesneriosra tartó kereskedőhajó legénységét, hogy engedjék fel a várandós lányt a fedélzetre, nem kis pénzért.
 Adara összepakolta a legfontosabb dolgait, és igyekezett nem feltűnően viselkedni. Tudta, hogyha a babát a férje jelenlétében szüli meg, nem marad életben. Azonban nem voltak elég óvatosak, és útjukat állták: a rivális férj és csatlósai valahogy fényt derítettek a szövetkezésre. A terv elbukott, és hiába igyekezett Rhogan feltartóztatni őket minden erejével, hogy legalább Adara és a gyermek kijussanak, egyedül volt túlerővel szemben. Rhogant ájultra verték, és szinte ő is biztos volt abban, hogy ott fog meghalni az utcán, egyedül, egy ismeretlen helyen. Utolsó emléke mielőtt újra magához tért az volt, ahogy Adara után erednek, ő pedig magatehetetlenül, csupán nézni tudta az eseményeket.
 Egy hajófedélzeten tért magához, melynek legénységéhez pár olyan matróz is tartozott, akik korábban a kereskedőhajón szolgáltak, amin Rhogan érkezett. Ők ismerték fel az utcán, saját vérében fekvő férfit, és ők is mentették meg. Úgy gondolták, hogy sem a városban, de még a szigeten sem lenne már keresni valója, így jobb, ha magukkal viszik, a hajóra úgyis elkélt egy kovács. Hiába kérdezte őket, nem tudtak Adaráról, és hogy mi lett a sorsa, és talán ez így is volt jó.
 Rhogan megviselt szervezete nem díjazta az újabb hajózást, de szép lassan felépült, hála annak a pár matróz önzetlenségének. A kapitány viszont nem volt tapintatos, és amint Rhogan meg tudta mozdítani magát, munkába kellett állnia, mint hajókovács. De nem bánta a dolgot: elterelte a figyelmét mindarról, ami a szigeten történt. Teljesen összetört, amiért nem sikerült megmentenie Adarát, és gondolni sem tudott arra, hogy vajon mi lett vele. A mai napig képtelen visszatérni a szigetre, hogy megtudja az igazságot, mert retteg attól, hogy a legrosszabbal találja szembe magát. Igyekszik mindig arra gondolni, hogy talán Adara, és a gyermekük is épségben van. Talán nem e múlt az életük. Talán egyszer kap egy levelet, ugyanazzal a kézírással, mint akkor régen.
 A Kenchrára tartottak, és Rhogan ott elhagyta a hajót. Úgy érezte meg kell állnia kicsit, egy olyan helyen, ahol senki nem tudja, ki ő. Ahol nem tudják, hogy képtelen volt megmenteni a szerelmét. Imádta a szigetet, és szabadidejében sokat bolyongott az ösvényeken, ámuldozva a fákon, állatokon, és a sziget sokszínű népén. A Kenchrán így új életet kezdhetett, megismerkedett a falvak lakóival, elszegődött patkolókovácsnak.
 Másfél év kellett ahhoz, hogy Rhogan már ne legyen annyira összetörve a múlt emlékei alatt, az idő javított mindenen. Nem bocsájtott meg magának, talán soha nem is fog, de a szigeten töltött évei alatt rájött, hogy sorsa nem is olyan szörnyű, mint sok más emberé. Barátokat és kapcsolatokat szerzett, köztük Kandart is. Ő az akit Rhogan a mai napig a legjobb barátjának tart, és bár csupán életük egy rövid szakaszát töltötték együtt, szoros kötelék alakult ki közöttük.
 Egy kocsmai verekedés alkalmával ismerték meg egymást, és ezután egymást támogatva élték mindennapjaikat. Ám a Kenchrára érkező emberek nagy része egyszer továbbáll, és Rhogan is tudta, hogy egyszer csak haza kell mennie. Hiába szerette a Kenchrát, honvágya volt. Így hát egy napon ő is újra hajóra szállt, nem sokkal azután, hogy búcsút mondott Kandarnak, és elindult, hogy újra láthassa otthonát.
 Küldött haza leveleket, és választ is kapott eleinte, de a tengeren elvesznek az üzenetek könnyedén, így érkezése mindenkinek meglepetés volt. Lelkiismeret furdalás gyötörte, mikor szembesült azzal, hogy mennyi mindenről lemaradt: szülei megidősödtek, apja betegebb volt, mint valaha, fél lábbal a sírban. Öccse felelősségteljesen vezette a műhelyet, amely Rhogan dolga lett volna, húga férjhez ment, és ikrei születtek.
 Mindenki elképesztően örült Rhogannak, és senki nem kérdezett Adaráról, vagy a gyerekükről, amiért Rhogan végtelenül hálás volt. Bár vonzotta a tenger, és az, hogy a többi szigetet is megismerje, úgy gondolta újra elhagyni a családját nagy bűn lenne. Ám tévedett, és haszontalannak érezte magát, minden más volt, mint régen, és nem találta a helyét.
 Sokáig csak tengette mindennapjait a műhelyben, régi ismerőseivel találkozott, de semmi sem érződött igazán jónak. Apja két év múlva meghalt, de ez nem változtatott a helyzeten, hiába remélte Rhogan, hogy így lesz, és majd hirtelen szükség lesz rá. A gyász még inkább lelombozta, és mikor megosztotta érzéseit húgával, ő azt tanácsolta, amit régen is: hallgasson az érzéseire: menjen, fedezze fel a világot, ha megteheti. Csak térjen vissza néha, és hozzon neki ajándékot.
 Így hát Rhogan az örökölt pénze egy részét, és a műhelyet öccse kezeire bízta, és újra útra kelt, ezúttal az Aphaelion sziget felé. Itt igyekezett nyelvet tanulni, amelyben rendkívül jól teljesített, cserébe a helyi kovácsnak mutatott be különleges praktikákat, amelyeket ő az apjától tanult. Szemtanúja lehetett más Mortem törzsek életének is, amely bár hasonlított ahhoz, amit megszokott, sok dologban eltért otthonától. Lassan két éve, hogy újra útra kelt, és bár otthonosan érzi magát, bármilyen lehetőségre szívesen igent mond.
 A tőrét maga kovácsolta, nagyon ritkán hajlandó nélküle bárhova is menni. Két méternél magasabb, így sok helyen, köztük a hajókabinban sem fér el rendesen.

Kandar Navneet Thakore

Alapadatok
Ember
Orihorn-sziget
CMLXXV • K • 25 éves
Császári gárdista
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
75/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
62/100
Kitartás
57/100
Reflex
40/100
Karma³
KOMMENT
 A hatalmas, fehér-arany bika címerrel ellátott Thakore nemesi ház másodszülött fiaként látott napvilágot az orihorni Quimoira városában CMLXXV évének A hónapjában. Pontosan a Megvilágosodás hetének harmadnapján született, azonban az édesanyja a százas éveinek végén hordta ki a második fiát és ebből fakadóan nehézségek adódtak a szülés folyamán. Ez okból sokkal tovább tartott a felépülése az átlagosnál, így a csecsemő a K hónap első hetében kapta az anyai nagyapja után a Kandar, az apjának legjobb barátja után a Navneet nevet.
 A családi nevelőnő felügyelete alatt cseperedett életrevaló fiatalemberé. Saját akaratából nem járt akadémiára, azonban az alapokat – írni és olvasni –, továbbá fegyvert forgatni tisztességesen megtanult oktatóitól. Alkalomadtán volt lehetősége hegedűn gyakorolni, azonban a család előkelősége és mesés gazdagsága ellenére nem engedhette meg magának, hogy saját hangszereket tartson, ezért csak néha, oktatás céljából kölcsönöztek a gyerekeknek zeneszerszámot.
 Az örökösödési törvény kimondja, hogy minden cím, rang és egyéb vagyontárgy az elsőszülöttet illeti. Ez persze a családban nem volt vitatéma, hiszen olyan természetesnek számít ez a nemeseknél, minthogy reggel világos, este pedig sötét van. Nyilván az is hozzájárult, hogy ő maga sem kívánta az örökösi szerepet, de a bátyja, Serim sosem volt vele szemben lekezelő, ahogyan a szülei sem viselkedtek mostohán.
 Tulajdonképpen Kandar számára mégsem ők jelentették az igazi családot. Neki Mazdur volt az első igazi barát, a választott testvér. Ők ketten tizenkét éves korukban találkoztak először, a piacon. Barátság volt első látásra. A két eleven csirkefogó minden csínytevést együtt eszelt ki és hajtott végre. Elválaszthatatlan bajtársak voltak jóban és rosszban. Ha az egyik mondott valamit, ugyanazt tükrözte vissza a másik is, ha pedig falazni kellett készséggel megtették egymásért. Mindenben tökéletesen kiegészítették egymást és sosem irigyelték a másik javait. Tekintve, hogy egyiknek se volt túl sok.
 Mazdur egy alacsony sorból származó pék harmadszülött fia volt. Semmi reménye nem volt arra, hogy esetleg ő örökölje a vállalkozást, ezért eldöntötte, hogy a társadalom hasznára fog válni és beáll a császári gárdisták közé.
 Ezt az álmát később, tizenöt esztendősen megosztotta Kandarral is. A nemesi származású fiút annyira lenyűgözte a barátja pozitív és energikus hozzáállása, hogy másnap ő maga is hasonló elhatározásra jutott. Ez a koplalás havában történt és nem lustálkodtak sokat a döntésükkel: az aratási hónap végére már felvételt is nyertek a birodalmi kiképzőközpontba, ami a város szívében kapott helyet.
 Az ezt követő esztendők hosszúra nyúltak és gyötrelmesnek bizonyultak. Rengeteg közszolgálatot végeztek, mint például házak megépítésében való segédkezés, földművelés időseknél, szemétszedés és a Csontház rendbetétele. A mindennapos testedzés és a fegyverforgatás mellett pedig létfontosságú volt az elme pallérozása is. A törvénykönyv teljes tartalmának megtanulása alap kritérium egy császári gárdista esetében; mindezt úgy, hogy ha álmukban felriasztották őket, akkor is pontosan vissza tudják idézni az összes paragrafust. Senkivel nem kivételeztek a gyakorlatokon.
 A harmadik ott töltött évük végén találkoztak először Arhammal, a varázslóval. A mágiahasználók ritkaságszámba mennek a gárdatagok között, ezért legendák övezik őket. Arham egy küldetés miatt járt a szigeten és nem sokszor lépett kapcsolatba az erőddel, viszont Kandar és Mazdur sokszor az ő keze alá dolgozhatott. Ők vitték a szobájába a szükséges könyveket és szerszámokat, illetve nekik kellett előkészíteniük a varázslataihoz szükséges hozzávalókat.
 Az ifjoncok szívét általában megdobogtatja már önmagában a tény, hogy ilyen elismert, fontos és kiváltságos helyzetben lévő személyekkel osztozhatnak a feladatokon, de Mazdur mindig is törtető személyiség volt. Mindig első akart lenni. Azt akarta, hogy szeressék, elismerjék és rajongják őt. Számottevően sok ilyen fiatal akadt az újoncok berkeiben, hiszen sokakkal nem törődtek eleget otthon. Emiatt sem volt meglepő Mazdur viselkedése, ugyanis mágiát kezdett tanulni a saját szakállára, hiszen  Arham egy percig se foglalkozott volna a taníttatásukkal. Nem az ő hatásköre volt és amúgy se lettek volna alkalmasak az ifjoncok.
 Először Kandar is osztotta a lelkesedését és maga is belevetette magát a tankönyvekbe. Mindenbe bele-bele olvastak és megpróbálták átfogóan értelmezni az alapokat, azonban az osztott koncentráció nem vitte őket előre. A tudás minden esetben nagyon hasznos, azonban a mágiahasználathoz nem elegendőek azon alapismeretekről szóló tankönyvek, amelyeket a két fiatal forgatott. A mágia attól olyan különleges és értékes, hogy csak a kimagasló lexikális tudással rendelkezők képesek használni. Kandarban felmerült, hogy esetleg rosszul állnak hozzá a dologhoz, de Mazdur hajthatatlanul makacs volt. Enyhén megszállott. Rengeteg eredménytelen kísérletezéseknek és fáradságos erőpróbáknak vetették alá magukat, ami végül egyikük vesztét okozta.

¤¤¤

 A kékesfekete égbolton a csillagok úgy ragyogtak odafenn, mint a szentjánosbogarak. A Mordan erdő elcsendesedett, csak a kabócák dallamos zümmögését hozta magával a nyári szellő. A levegő megtelt a közeli tisztás virágainak telített, mézédes illatával, miközben leterítettek két vaskosabb pokrócot és tűzet gyújtottak. Nem a nyers nyúlhús megsütéséhez, hanem egy mágikus képlet receptje végett.
 – Kész! – jelentette ki Mazdur, miközben elégedettségét a csípőjére tett kezei bizonygatták.
 Felkapta a könyvet a földről és belelapozott. A gyér világítás nehézkessé tette az olvasást, ezért egy sor szitok mellett a fejét vakargatta, mire kihámozta a megfelelő szavakat és néhányszor elismételte a körön kívül, majd utána a körön belül is. Nem történt semmi különös. A fiú toppantott kettőt türelmetlenségében, majd elégedetlenül Kandarhoz vágta a könyvet.
 – Minek jöttél, ha nem is segítesz, te mihaszna? – kérdezte fújtatva.
 Mazdur beletörődötten ledobta magát, törökülésbe helyezkedett és lehunyta a szemét, mint aki koncentrál. Gondolkodott. Közben a hatalmas, kézzel írt lapok összegyűrődtek, ahogy izmot értek, majd a könyv levágódott a földre, bele a sárba. Kandar felvette és leporolta, ahogy tőle tellett. Elég hanyaggul. Egyenesen Mazdur fejére helyezte, aki mellé leheveredett.
 – Sosem leszünk hatalmas mágusok, ha mindenen fennakadsz – cukkolta, majd ő is rápillantott a képletre. Nem ismerte fel azonnal, csak amikor meglátott egy ismerős jelet a földbe vésve. A hold ciklusai, középen tíz jellel. Kandar szeme a rémülettől tágra nyílt. – Te nem vagy normális… Örülhetsz, ha egy pártfogót meg tudsz idézni, nemhogy az egyik istent!
 – Most miért? Ők a világ legkiválóbb mesterei. A legjobb tanuljon csak a legjobbtól! – felelte Mazdur dacosan – Hát, nem érted, hogy micsoda hatalomra tehetnék ezáltal szert? – kérdezte teljes áhítattal és kéjvággyal a szemében. – Önzőség a részükről, hogy nem tanítanak és adják át a tudásukat nekünk!
 – Miből gondolod, hogy meg tudod győzni őket arról, hogy érdemes vagy tanoncnak? – kérdezte szkeptikusan Kandar. – Ha meg is idézed az egyiküket… lehet, hogy azonnal megöl minket.
 – Sosem tudjuk meg, hacsak ki nem próbáljuk! – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal rátenyerelt a képletre és hadarva, kissé szórakozottan ismételgette a könyvben leírt szavakat. Ő maga sem hitte el, hogy bármi történni fog. Ez kristálytisztán hallatszódott a hangján, azonban a mágia felcsapott és elvakított mindent.
 Kandar rémálmaiban a mai napig visszhangzik az a sikoly, ami feltört Mazdur mellkasának mélyéről. A vadul kántáló fiú mágiájának természete megváltozott és hirtelen elkezdte felemészteni Mazdurt. Önkívületi állapotban voltak mindketten. Az egyik a sokktól, a másik a fájdalomtól. Mazdur teste ívbe hajolt a fájdalomtól, az ujjai görcsösen kapaszkodtak a puha földbe, miközben az égre emelte az arcát. Rá sem lehetett ismerni. A szemének csak a fehérje látszódott. A bőre ellilult és tekergett, ahogy az erei kidagadtak és látványosan elsorvadtak. Az egész nem volt több pár percnél. Mazdur összeaszalódott teste pedig egyszerűen a porba hullt. Kandar fülében olyan hangosan dobolt a vér, hogy nem hallott semmit. Nem látott semmit. Nem tudta elhinni, amit lát. Nem is érezte, ahogy a könnyek végig folynak az arcán, ahogy barátja nevét kiáltja. Semmit sem érzett, csak pokoli kínt és ürességet.

¤¤¤

 Egy napi járásra, Adangardban lett volna megbízásuk a következő nap. Őrt kellett volna állniuk az aréna előtt, amíg tart az évenként megrendezett torna. Pár órával korábban még arról vitatkoztak ki-kinek szurkol, most pedig... Nem ment el, nem végezte el a rábízott feladatot. Nem jelentkezett az őrszolgálatra és nem járult senki elé az érkezésekor. Nem volt képes szólni arról sem, hogy a barátja maradványai még mindig ott vannak az erdőben, hacsak a vadállatok rá nem bukkantak a tetemére. Nem tudta megállítani, pedig tudta, hogy milyen veszélyes természetű ez a mágia. A pontos következményeket nem ismerte, de nem véletlenül volt tiltott ez a varázslat. Sehogy se tudta volna megmagyarázni a történteket, ezért inkább elmenekült a szigetről.
 Ellopott egy kis csónakot Adangardban, majd kievezett a nyílt tengerre. Követni akarta a barátját a halálba, de képtelen volt önkezűleg végezni magával, ezért rábízta a természeti elemekre. A vég azonban, bármennyire is szerette volna, nem sújtott le rá. Élelem, víz és minden segédeszköz nélkül indult útnak, mégse pusztult el.
 Napok teltek el. A teste ernyedten lógott ki a csónakból, miközben a tengeribetegség görcsösen rázta a testét. Nem volt mit kihánynia, de a hánykolódás folyamatosan előidézte. Ólom nehezedett a fejére, a hasában meg cérnaszálak szorították össze a szerveit. Szörnyű, kínzó érzés volt az éhezés, de a szomjúság mindent felülmúlt, a tengervíz pedig nem csillapította a szomját. Talán pont attól lett rosszul.
 Pár órával később talált rá a Rusty Bunch és az akkori legénysége. Egy élő legenda, amely minden halandó képzeletet felülmúl. A kalózok szívélyesen üdvözölték, teljesen más elven működtek, mint a többi kalóz. Ők inkább hasonlítottak egy családias kis céh-re, mint sem egy kalózhordára.

¤¤¤

 – A legénységünk büszke emberekből áll. A pecsét, amelyet mind viselünk, nem csak dísz. Ez a családunk jele, annak a jele, hogy osztozunk a bajtársaink sorsában és az életünket is kockára tesszük egymásért. Ha valaki bemocskolja ezt a szent esküt, legyen az szent, vagy bűnös, többet nem léphet a fedélzetre! Ezt jelenti a Rusty Bunch tagjának lenni. Megértetted, fiú? – kérdezte Orvaes, az előző fedélzetmester.
 Kandar óvatosan bólintott, de közben le sem vette a szemét az izzó vasról. Kiváló a tűrőképessége, de az életösztöne erősebb. Minden érzéke és gondolata a fájdalom elkerülésére koncentrálódott, de nem hátrált meg. Odatartotta a jobbját, mire valaki egy bőrpántot szorított a fogai közé. Orvaesnek több se kellett máris kezének belső felére, a csuklójára nyomta a billogot. Kandar nem üvöltött, habár a fájdalom szörnyűséges volt. A szeme is bekönnyezett, mire a forróságot hűs, tiszta víz váltotta fel és mindenki nevetésben tört ki, még Kandar is.

¤¤¤

 Előtte egy hetet töltött a fedélzeten hajósinasként. Ez a pecsét nem volt kötelező, főleg egy újoncnak és mégis akarta. Nem volt hova mennie. Csak teher lett volna mindenütt. Valószínűleg a szülőszigetén árulónak, vagy gyilkosnak tartották. Ehhez képest ők, az állítólagos „gazfickók” befogadták és semmit se kértek érte cserébe. Bármennyire is hihetetlen a kalózok értették meg vele, hogy a barátjáért, az életrevaló és mindig pozitív Mazdurért is élnie kell. Most és mindörökké helyette is őrzi a lángot, mely egykor fogadott fivérének szívében tombolt. A billog az örök hűségének jelképe lett.
 Kezdetben kisebb feladatokat bíztak rá. Ő mosta fel a fedélzetet, felügyelte a kötélzet csomóinak erősségét, súlyozta a hajót és főzött a kis létszámú legénységre reggel és este. Nem voltak elegen, hogy mindenkinek egy feladata legyen. Bedobták a mély vízbe, mivel nem volt idő a taníttatására. A helyzet rákényszerítette, hogy legyen figyelmes és lesse el, majd a gyakorlatba ültesse át a látottakat. Engedték, hogy hibázzon és tanuljon belőlük. Persze, minden hibának megvolt az ára. Ha miatta lobogtak a nehéz és erős vitorlák végül neki kellett megvarrnia, ahol szétfoszlottak, elszakadtak.
 A gárdatagoknak szánt kiképzés során tapasztalt nevelési módszerhez képest is mostohább volt a kalózélet. A bőre kisebesedett, kihólyagosodott, kicserzett a kint töltött munkaidőtől és a sós víztől. A társai szerint a gyenge bőr végzetes egy tengerésznek, de neki ez volt a születési rendellenessége. Képtelen volt pigmentálódni a bőre. A megfizetett hajóorvos szerencsére mágiahasználó volt, ezért sikerült végrehajtania egy bonyolult szőttes mágiát, amelynek hála új bőrszerkezetet hozott létre és az átlagosnál jobban megerősítette annak felületét és ennek köszönhetően túlélt minden viszontagságot.
 Egy év hajósinasság után előléptették matrózzá. Onnantól kezdve ő is részesedhetett a nyereségből, amit összeloptak, -csaltak és -hazudtak. Aranykor, így nevezték azokat az időket. Minden birodalmat és világot megjártak, amelyre elvihette őket a hajó. A kalózok indoka általában tisztán a haszonszerzés volt, de előfordult, hogy megbízásból is tevékenykedtek.
 A fosztogatás remek időtöltésnek bizonyult és az azt követő dorbézolás is kielégítő volt egy darabig. Az unalom azonban olyan kényúr, amit csak vérfrissítéssel lehet lemosni a trónról. Ezt a célt szolgálta a kincsvadászat. Nem is sejtették, hogy az addig érdektelen, szürke könyvtárak milyen értékes helyekről adhatnak leírást, míg egy kutató nem lépett a fedélzetre néhány poros könyvvel a kezében.
 Megszámlálhatatlanul sok varázslattal elrejtett szigeten jártak az új navigátoruknak köszönhetően. A kincsek nagy része aranyból és drágakövekből álltak, de akadtak olyan tárgyak is, amelyeknek a használatát nem pontosan, vagy egyáltalán nem értették. Többnyire ezeket otthagyták a szigeteken, de akadt egy tárgy, egy kristály, melyet felhasználtak. A készítői illúziókeltésre használták. A kalózoknak meg jól jött, ha el kellett rejteniük az identitásukat, mindazonáltal nem tart örökké a hatás. Nagyjából 12 órán keresztül képes fenntartani a látszatot.
 Ennek a technológiának köszönhetően kötöttek ki Belsvesben, Kenchra-szigetén. Mesés gazdagsággal kecsegtető kereskedőknek adták ki magukat és a város összes kocsmájába betértek. Felvárásolták az összes portékát, amit megkívánt a szemük, vagy az ízlelőbimbójuk. Kezdve az ételekkel, majd nőkkel és férfiakkal fejezték be. Minden garast elvertek, amit nagy nehezen összegyűjtöttek. Hamar híre ment a gazdag kereskedő céhnek, amely nem bírja a zsebében tartani a vagyonát.

¤¤¤

 Kandar nem pazarolta a jövedelmét felesleges dolgokra. Egy olcsó fogadót választott magának és néhány matróztársával itt szállt meg. Épp akkor a kopottas helyiséget megtöltő kis, kerek asztalok egyikénél ült. Próbált nem elfintorodni az előtte gőzölgő halvány sárga zabkása láttán, főleg mivel a fogadós a söntéspult mögül figyelte minden egyes mozzanatát. Elkapta a társa pillantását, aki épp a saját kásájával küzdött. Látszólag neki sem volt a fogára való.
 Lassan, nagyon lassan a szájához emelte a kanalat. Nyelt egyet, hogy felkészülhessen, majd visszatartotta a levegőt, amíg a szájába tette az undorító állagú ételt. Gyorsan leöblítette a húgy ízű sörrel és a szájára szorította a kezét, nehogy visszajöjjön valami. Ezt egy látszólagos büfögéssel álcázta.
 – Szüksége van még valamire, jóuram? – érdeklődött egy arany íriszű szépség. Hosszú, aranyló tincsei közül néhány kibomlott és belelógott szeplős, barna arcába. Elbűvölő látványt nyújtott, mégpedig annyira, hogy Kandar megszólalni sem tudott zavarában.
 A pincérnő csak kuncogott.
 – Ezt egy igennek veszem. – mondta, majd egy sokat sejtető mosollyal távozott az asztaltól.
 – Have~er, te mázlista! Ez a hölgy épp felkínálta magát! – bökte oldalba az egyik bajtársa, míg a másik is helyeslően bólogatott. Kandar totálisan értetlenül nézett ide-oda, míg fel nem fogta a szavak jelentését.
 – Lehetetlen. – hebegte a fiú.
 – Menj oda, hátha még az ágyába is fogad egy estére! – hahotázott az egyik.
 Megdermedt a negédes gondolatra, hiszen előtte még sosem osztozott az ágyán nőkkel. Kívánta, hát hogy a fenébe ne kívánta volna? Egyszerűen megijedt. Szüksége volt a bajtársai támogatására, akiknek ugyan sose mondta el ezt a kényes információt, de nem is kellett. Ők anélkül is rájöttek, hogy szavakba öntötte volna.
 Hatalmasat taszajtott rajta az egyikük, mire két lépésből a pult mellett törölgető kedves arcú pincérlány mellett termett. Rákvörös képpel mutatkozott be:
 – Kan-darnak hí-í-vnak. – dadogta.
 – Nadin – felelte a lány. – Örvendek, Kandar.

¤¤¤

 Senki sem sejtette, hogy az a botladozó taknyos kölyök és a meseszép városi leányzó egymásra talál és ha talán nem is azon az éjszakán, de végül egymás karjaiban kötnek ki. Elsőre a matrózok – Connor és Bron –, akik összeboronálták a két fiatalt, figyeltek fel a bimbózó románcra, ami három hét alatt viszonnyá nőtte ki magát. Nem volt nehéz kiszúrni a változást. Mindkét fiatal olyan mosollyal indult neki a napnak és tűntek el éjszakára, amely minden szónál többet ért.
 Kandarban olyan hihetetlenül erős érzelmek ébredtek az első együttlétet követően, hogy egy hónappal az érkezésük után megkérte a kapitányát: hagyják ott. Nem volt könnyű a döntést meghozni. A szíve kétfelé húzta, hiszen a tenger és a szárazföld egyaránt fontossá vált a számára. Az öreg Lorhan kapitány megértette ezt, ezért azt felelte neki: maradhat, ha a következő kikötésnél megjelenik a hajón, szolgálatra készen. A fiú azonnal, alkudozás nélkül rábólintott, pedig akkor még nem is tudta, hogy ez két év teljes szabadságot jelent a számára.
 Pár nappal később már egy hajó sem állt a kikötőben és Kandarnak egyedül kellett boldogulnia. Minden munkát elvállalt, amit kapott. Szüksége volt a pénzre, hogy legyen fedél a feje felett és élelem az asztalon. A Rusty Bunchon rengeteg mindent megtanult, amit hasznosíthatott a szigeten: a varrást, a mosást, a főzést és a takarítást tudta legfőképpen, de alkalomadtán a fizikai erő is nagy hasznot hozott a földeken.
 Nadin volt az első nagy szerelme és bármit megtett érte. A tartalékaiból mindig neki vásárolt, vagy készített ajándékokat. Nem telt el úgy nap, hogy ne halmozta volna el a szeretetével. Mindenki őket tartotta a tökéletes, minden vihart és megpróbáltatást tűrő gerlepárnak. A kapcsolatuk azonban nem volt olyan tökéletes, mint ahogy rebesgették. Előfordult, hogy heves szóváltásokba bocsátkoztak és a téma mindig ugyanaz volt: a tengeri élet és a kalózkodás.

¤¤¤

 Az ígérete, melyet a csuklójára égetett most fantomérzetet generált. Olyan volt, mintha megint izzó vasat nyomnának oda, ahol a Rusty Bunch pecsétjének hege található. Végig simított az érdes, a vadhústól kidudorodó bőrön, miközben Nadin fel s alá járkált. Tombolt benne a harag, mert az a hír járta, hogy a közelben egy kalózhajót láttak.
 – El akarsz menni, igazam van? – kérdezte elcsukló hangon. – Ha… ha az a kalózhajó a tied.
 – Igen – felelte egyszerűen Kandar.
 Nadin háborgó szíve ellenére leroskadt a legközelebbi székre. Könny csillant a szemében a csalódottságtól. Bizonyára reménykedett benne, hogy Kandar meggondolja magát. Meggyőződése volt, hogy szereti őt annyira a párja, hogy felhagy a kalózkodással és letelepszik, családot alapít vele. Kandar azonban nem célzott erre egyetlen egyszer sem. A lány mindösszesen egy idealista, naiv álomképet kergetett.
 – Velem jöhetnél… – kezdte sokadszorra is Kandar.
 Nadin feltartotta a kezét, miközben a könnyei kicsordultak és az arcán patakokban folytak lefelé. Nem törölte le őket, a büszkesége nem engedte. A szörnyű fájdalom eltorzította az arcát. A fogai kivillantak, ahogy közöttük szűrte az ítéletét:
 – Kizárt. – A hangján hallatszódott, hogy legszívesebben sikoltozna.
 Rövid hatásszünetet tartott, vett egy nagy levegőt és bevitte a végső, kegyelemdöfést:
  – Nem akartam elmondani, amíg el nem jön a búcsú ideje, de találtam magamnak mást. Olyat, aki megbecsül annyira, hogy nem kényszerít arra, hogy egy csürhével éljek egy fahajón és oda szüljek gyerekeket.
 Kandar körül forogni kezdett a szoba, pedig egy csepp alkoholt nem ivott mostanság.
 – Mióta? – nyögte nagy nehezen, más nem jött a nyelvére.
 – Már hónapok óta… Rhogan se tudott róla.
 Rhogan. A Belsvesben töltött idő alatt megismert mortem cimborája, akinek sokszorosan az adósa. Sose árulta volna el Rhogant és biztos volt benne, hogy ezzel a másik fél is így van. Nem lehetett ő az, ha egyszer nem is tudott róla, nemde? De… hónapok óta valamelyik másik férfi ágyát melegítette titokban az ő Nadinja… nem hitte el. Úgy sem, hogy Nadin maga mondta el neki.
 – Én bármit elhinnék neked... ha, ha most azt mondod, hogy ezt csak kitaláltad én azt is elhinném… – motyogta kétségbeesetten Kandar, de a nő, akit szeretett csak könnyes arcát eltakarva hallgatott.

¤¤¤

 Egy nappal később megjelent a Rusty Bunch, a korábbi híreszteléseket alátámasztva. Kandar nem csomagolt az útra. A szeme vöröslött és megduzzadt az egész estén át tartó virrasztásnak és sírásnak köszönhetően. Az éppen aktuálisan viselt dolgai voltak csak vele, mikor találkozott a műhelyben a barátjával.
 Rhogannal rövid búcsút intettek egymásnak. Nem tudhatta, hogy találkoznak-e még valaha, ezért jó szerencsét kívánt az életéhez. Kurtán elmondta Rhogannak az előző este történteket, majd még egyszer utoljára kezet fogott barátjával és elindult a kikötőbe.
 A fedélzeten semmi sem változott. Mindenki ugyanolyan hévvel és kicsattanó energiával dolgozott, amitől hamar Kandar is erőre kapott. Nem kérdeztek semmit. Felesleges lett volna a vizsgálódás, mert a tudták, hogy a legközelebbi ivós esten úgy is mindenre fény derül, ami nem is maradhatott el. A kártyalapok felett mindent kitálalt, ahogy régen is. A bajtársai pedig meghallgatták, ahogy régen is. Lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba.

¤¤¤

 Halk suttogó hangok vertek visszhangot a kövekről, ahogy a barlang szája kiszélesedett és megjelent előttük egy terem. A dísztelen, mégis mesterműnek számító kőoltár körül csillogó, megmunkálatlan nyersgyémántok ragyogtak. A falakon elfeledett nyelvek rajzolatai, ábrái és szövegei sejlettek fel a gyertyafényben. Mindenkinek elállt a szava a látványra.
 Az őrszolgálatos mardianon kívül az egész legénység a szárazföldön tartózkodott. Lorhan kapitány a kőoltárhoz ment Naseval, a felfedezővel az oldalán. Megígérték az utazónak, hogy részesülhet minden kegyből, amelyet a sziget gyakorolhat és a kapitány szavatartó ember volt, azonban elég óvatos is ahhoz, hogy előbb megvizsgálja az írásokat.
 – Na? – faggatta Naset. – Szerinted mi ez, fiú?
 – Hm, azt hiszem egy kívánság kút. – Néhány könyvet vett elő a zsákjából, majd fellapozta azon szótárakat, amelyek az elfeledett nyelvek rejtelmeit tárták fel előtte. – Itt. Ez a rész – mutatott egy kacskaringós jelzésre. – Azt jelenti, hogy „figyelmeztetés”. Ez pedig... – Hatszor lapozott. – „felbecsülhetetlen” … „érték” ...talán? – kérdezte, bár választ nem várt senkitől.
 – Ez meg mit jelentsen? – türelmetlenkedett Orvaes, aztán Kandar vállára tette a kezét, aki leguggolt, hogy a drágaköveket ellenőrizze. A fedélzetmestert is megbabonázta a mérhetetlen kincs, ami ott terült el, de a felfedező szavai eltántorították attól, hogy hozzáérjen a csillogó vágyálomhoz. – Elvihetjük, vagy sem?
 – Nem. Várjon! A kőoltáron szereplő írás... Juroe nyelvén szabad fordításban annyit tesz: „A kívánalom szövege pontos legyen, különben a története felderíthetetlen leszen. A figyelmeztetés csak az értelemre hat, az érték felbecsülhetetlenre rúghat!” – próbálkozott a prózaisággal a férfi, de körülötte nem sokan értékelték a gesztust. Kérdő arcok jelentek meg körülötte.
 – Kandar, te menj és hívd ide Diamrust. Mindenkinek lehet egy kívánsága – rendelkezett boldogan Lorhan, habár a felfedező szólásra nyitotta a száját a kapitány egy pillantásával belefojtotta a szót. – Ha nem tetszik valami magának, vissza is mehet oda, ahonnan érkezett!
 Orvaes megszorította Kandar vállát. Tudta, hogy a fiú is inkább maradna, de a kötelesség az első.
 – Nehogy beelőzzetek, Connor! – szólt hátra a barátainak, mire ők sakálokhoz hasonló nevetéssel juttatták a tudtára, hogy igenis számíthat arra a beelőzésre.
 Kandar szitkozódva és átkozódva dobbantott ki a barlangból, mire egyetlen széllökés leterítette a lábáról. A barlang nem volt hosszú, csak pár másodperce hagyta ott a többieket. Az erő, ami ledöntötte nem lehetett hétköznapi. A mágia belengte a környéket. Kandarban rettegés lett úrrá. Visszafordult, de a barlang bejárata eltűnt. Kitessékelték onnan.

¤¤¤

 Ketten a világ ellen, egyáltalán nem tűnt csábító gondolatnak. Már hónapok teltek el azóta, hogy otthagyták a fagyos szigetcsoport egyikét. A hajó csak hánykolódott a Keltura-tengeren. Fogalmuk sem volt arról, hogy mihez kezdjenek ezek után. A feltételezhető halottaik koponyáját se tudták egy csontházba eljuttatni. Semmit se tehettek. A történelem megismételte önmagát egy sokkal sanyarúbb módon. A mágia megint keresztezte az útját és nem is akárhogy.
 Valami történt. Először nem volt feltűnő, azonban egy idő után minden hiba eltűnt. A vitorlák hiába lobogtak nem szakadtak el, a padlódeszka nem recsegett többé és a szálkásodó deszkák helyére mintha új fadeszkák kerültek volna. A fába faragott minták is sokkal élesebben rajzolódtak ki, és kipróbálván elméletüket hiába próbáltak kárt tenni a berendezésben: minden ugyanolyan maradt. A hajó számára megállt, vagy inkább visszafelé forgott (?) az idő.
 A birodalmi flotta többször is megtalálta a hajót, ugyanakkor az ágyuk dörrenése ellenére nem történt semmi. A hajó falait nem lehetett szétlyuggatni, az árbóc nem tört el és minden más is a helyén maraft, egy-két széket kivéve, amelyek az ütközéstől felborultak és eltörtek.
 Nehezen határozták el magukat arra, hogy továbblépjenek, azonban egy nőstény chron megmentése után eldöntötték, hogy a hajónak legénységre van szüksége, melyet össze is fognak toborozni és ehhez jó indok volt az első élet, amely oda keveredett.
  • Fél mágiahasználóvá válni.
  • Hiányzik egy 1x3 centiméteres húsdarab a bal vádlijából.
  • A pénisze kerülete (körmérete) 9 cm, a hosszúsága 16 cm.
  • Egy 7x7 centiméteres kör alakú égési nyom van a jobb csuklóján.
  • Magabiztos személyiség, de nem kérkedő.
  • Végletekig hűséges a barátaihoz, akiket családtagként kezel.
  • Egyszerű gondolkodású, gyakran az ökle a "megoldás" a kérdéses problémára.
  • Hobbiból is szívesen verekszik és a nőkkel szemben se fogja vissza magát, hacsak nem kérik.
  • Megfogadta magának, hogy sohasem öl emberszabásút. (Kivétel: chronok, akikre halásznak néha)

Thedaras Badirh 'Denevér'

Alapadatok
Mortem-Dryadal
Yesrie-sziget
CMLXXVII • A • 23 éves
Zsoldos
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
25/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
40/100
Kitartás
30/100
Reflex
30/100
Bori
KOMMENT
 – Ziyda! Ziyda! – az apró lány meghúzgálta a férfi hosszú, fekete kabátját, mire az ránézett a lányra, s úgy igazította az aranyló tincseket a lányka füle mögé, mintha attól félne eltöri őt.
 – Mit szeretnél? – a kislány csillogó szemmel előhúzta háta mögül a vaskos könyvet és felmutatta:
 – Találtam benne egy képet, ami nagyon tetszik. Elolvasod milyen mese van mellette? – a férfi ellágyult arccal simította meg a porcelánarcot, és kedvesen szólalt meg:  – Szaladj be a szobádba, bújj az ágyba. Nemsokára utánad megyek és elolvasom, csak van még egy kis elintéznivalóm – a lány engedelmesen bólintott, és apró lábait szedve visszaszaladt az apró szobába. Úgy tett, ahogyan Ziyda mondta neki: ágyba bújt, betakarózott, de az égő gyertya mellett kinyitva odatette a könyvet, és várt.

*

 Ziyda árva fiúcska volt, mikor Velzin rátalált, és tanítani kezdte. Nem tudta ki a mestere, honnan tanult meg ilyen mesterien bánni a szavakkal és a fegyverekkel, csak abban volt biztos, hogy ő is meg akarja ezt tanulni. Hosszú évekig tartó kiképzésnek hála mindent megtanult a mesteréről, de róla semmit. Egyedül annyit volt képes kiszedni belőle, hogy nem az igazi nevét használja, de nem mondott többet. Ziyda érdekében.
 Velzin saját elvei alapján nevelte fel Ziydát, azt szerette volna, ha közösen folytatják majd amit egyedül kezdett el, és együtt lehetnek majd az éjszaka igazságosztói. Ziyda tehetséges volt, és nem félt az emberöléstől, jelleme azonban már – hiába formált rajta sokat Velzin – nem volt olyan nyugodt. Heves természete miatt idősebb korában sokat veszekedett a mesterével, később pedig magára hagyta és évekig egyedül tevékenykedett, mint fejvadász. Ezernyi emlék szállta meg azonban, mikor saját mentorát kellett levadásznia. Arra gondolt, hogy valahogyan kicselezi majd a gárdistákat és elrejti Velzint, ezért keresni kezdte őt.
 Mikor megtalálta ismételten összetűzésbe keveredtek, az öreg akkor már nem akart menekülni a végzete elől, és hagyta volna a fiatalnak, hogy végezzen vele. Ziyda megtagadta ezt a kérését, Velzin rátámadt, így végül önvédelemből sebesítette meg. A seb azonban halálos volt az öreg számára, életre meghatározó a fiatalnak. Ziyda karjaiban tartotta öreg mentorát, és holtteste felett fogadta meg, hogy megváltozik.
 Hosszú évek sora következett, melyet ravaszságának hála jól kihasznált. Kisebb vagyonra tett szert, jó kapcsolatai lettek és egy nagyobbacska házat is megengedhetett magának. Sokat kellett nélkülöznie, de megérte. Már a 100-hoz közeledett, mikor visszavonult szakmájától, és ékszerkészítésbe fogott – látszólag. Közben azonban egy jól kiépült alvilági besúgóhálózatnak lett a része.
 Thedarast egy sikátorban találta meg, ruhákba csomagolva, csendesen. Nem tudta ki hagyhatta ott, közel s távol egy lélek sem járt. Az apró lány nem lehetett több pár hónaposnál, Ziyda először egy gyermekotthonba akarta vinni, aztán arra gondolt magára hagyja. Végül azonban a szürke szemek valamiért meghatották, és magával vitte, nevelni kezdte.

*

 Thedaras sosem nevezte Ziydát édesapjának. Talán a szembetűnő jelek miatt, hogy kicsit sem hasonlítanak, vagy talán már olyan fiatalon is rájött magától. Szerette a férfit, semmi rosszat nem tudott belőle kinézni. A szürke házat is szerette, pedig semmi gyermeki nem volt benne. A férfi nem igazán értett a gyerekekhez, vele mégis megtalálta a közös hangot.
 Nem szerette, ha a férfihez vendég érkezett, mert olyankor a szobájában kellett maradnia. Kicsit jobban viselte, mikor néhány könyvet magával vihetett. Nem tudott olvasni, de szerette nézegetni a képeket, Ziyda pedig mindig olvasott neki belőlük mesét. Pedig nem mesekönyvek voltak, legtöbbször legendákról szólók és történelemkönyvek, a férfi viszont mindig szépített a történeteken, és úgy adta elő, mintha mesék lennének. Thedarast sokáig ezek az estimesék éltették, képes volt egész nap várni arra, hogy Ziyda végre mesét mondjon.
 A férfi számára a megtestesült tökéletesség volt. Nem tudta mivel foglalkozik, sokáig nem is izgatta. Ő csak azt az oldalát látta, mely mindig védelmező, sokat mosolyog és csillogó szemű. Egy napon aztán megtudhatta mások hogyan ismerik.
 Ugyanaz történt, ami már olyan sokszor: lapozgatta a könyvet, meglátta a vértezetbe öltözött harcost, a hosszú selyemkendőt sisakján és csillogó szemekkel szaladt Ziydához, hogy olvassa el a mesét. A férfinak vendége volt, a konyhaasztalnál beszélt vele, és szépen elmondta a lánynak, hogy várjon a szobájában. A kislány el is indult, de aztán a kíváncsiság lett úrrá rajta, és megleste a vendégüket a lépcsőfordulóból.
 – Ugyan Ziyda, évekig csináltad, mi bajod lesz még egy embertől?
 – Te is tudod, hogy ez nem körözött személy, ez törvénybe ütközik!
 – Zavart téged ez bármikor is? Hány embernek vetted el az életét úgy, hogy sosem derült ki? Ziyda, tehetséged van ehhez. Tehetséged van a gyilkoláshoz, használd ki!
 Thedaras akkor még nem tudta mit jelent az, hogy gyilkolás, és a szó súlyát sem érezte. Felsurrant hát, és úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. De onnantól kezdve rendszeresen hallgatózott. Addig nem bukott le, míg egyszer szemtanúja nem volt, annak ahogy Ziyda megöl egy embert.
  Gyors és kíméletes mozdulat volt, Theda később mestere lett a hasonlóknak. Először csak az ismeretlen ijedt arcából lehetett sejteni, hogy valami történt, csupán később buggyant ki a vére, mikor Ziyda kirántotta a vékony tőrt a nyakából. A lány szemei kikerekedtek, egyenesen az üveges tekintetbe bámultak, s végignézte ahogyan az élettelen test tehetetlenül esik az asztalra.
 A férfi nem vette észre őt elsőre, csak nekilátott a holttest eltüntetésének. A vérzést megszüntette, aztán a földre lökte a testet és a lábánál fogva kezdte húzni. Csupán pár métert mozdított rajta, mikor feltűnt neki a lány.
 Nem tűnt annyira ijedtnek, meglepően csendesen kezelte a helyzetet. Ziyda bepánikolt nem tudta mihez kezdjen az akkor tizenhárom éves lánnyal. Percekig csak bámulták egymást, mígnem Theda megszólalt:
 – Rosszban sántikálsz, ugye? – a férfi bólintott: – Én is szoktam. Mindig megdézsmálom a mézesbödönt, de sosem vetted még észre. Most ezt azért mondom el, hogy te is tudj az én titkomról.

*

 Ziyda először nem tudta mire vélni, hogy a lány soha többet nem hozta fel a dolgot. Gondolta ám, hogy egy kislánynak nem így kellett volna reagálnia egy halottra, de nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Egészen addig nem is vette komolyan Thedaras növését. Ugyanúgy mesét olvasott, ugyanúgy éltek, alig tűnt fel neki, hogy a lány mennyit fintorog már a mesék közben.
 – Most azt mondd el, hogy mi van oda írva valójában – a kérést elsőre nem is fogta fel. De ismerte már a határozott tekintetet és tudta, hogy ez most mézesbödön pillantás.
 Nagyot sóhajtott és olvasni kezdte neki Mireras Badirh történetét, a hírhedt nemesi család szégyenfoltjáét. A férfi olyan párbajban vesztette el életét, mely miatt családja sokat szenvedett. Feleségét Mireras gyilkosa vette el, gyermekeiket megölte, de azt pletykálják, hogy a kislányuk túlélte. Thedarasnak ez lett a kedvenc története. Később sokszor beszélte be másoknak, hogy igazából ő az életben maradt árva lány, a nevet is használta. Megbízói is így ismerték.

*

 Sokat kellett nyüstölnie Ziydát, míg rávette, hogy tanítsa meg őt harcolni. Azt egyszerűbb volt elérni, hogy a férfi meséljen a múltjáról. Mikor végre elkezdődtek az edzések, Thedaras nagyon ügyesnek bizonyult, a férfi többször is megjegyezte, hogy fiatalkori önmagára emlékezteti, azt viszont sosem tette hozzá, hogy reméli, nem járja be ugyanazon utat.
 Thedaras sosem volt túl erős, de annál fürgébb és ügyesebb. A könyvek iránti érdeklődését hamar felváltotta a harcban lelt öröm, így nem is bajlódott azzal, hogy megtanuljon olvasni. A ház alatti pincében kisebb kiképzőtermet rendeztek be és Ziyda sikeresen átadta minden tudását. Thedaras így megtanult mérgeket keverni, zárakat feltörni és nem utolsó sorban úgy közlekedni akár az árnyékok.
 Olyan tizenhat éves forma lehetett, mikor részt vett az első utcai harcában, amit sikeresen meg is nyert, utána pedig hosszú évekig az ilyen illegális harcokkal foglalkozott. Hamar Nemeysi egyik leghírhedtem harcosa lett az alvilági körökben. Egész szép összegeket össze tudott szedni a harcok alkalmával, de az élete fenekestül felfordult, mikor Ziyda meghalt.
 Egy este, mikor hazatért és vígan dicsekedett már az ajtón belépve, hogy micsoda pénzt keresett, a konyhába érve halott nevelője várt rá. Az éjszaka nagyrészét sírással töltötte, aztán hajnalig nyomok után kutatott a házban, ki tehette, de nem talált semmit. Így végül kénytelen volt azt tenni, amit az ilyen esetre megígért Ziydának: összepakolta a holmiját és a pénzét, leszedte a férfi nyakából a nyakláncát. A lány mindig is kíváncsi volt, hogy mi lehet az ékszerbe, mert Ziyda sosem engedte neki, hogy közelebbről is megvizsgálja. Aztán az odahaza talált alkoholt szétlocsolta a házban és egy végső búcsút követően felgyújtotta azt. A városban nagy zűrzavart idézett elő a kigyulladt ház, rengeteg mindenkit felvert, de nem sikerült megmenteni. A romok között csak az öreg Ziyda, az ékszerkészítő földi maradványait találták meg, akiről azt gondolták, a tűzben vesztette el életét. A zavart kihasználva azonban Thedaras hajóra szállt és a kenchrai Isightig utazott, majd Belsvelsben lelt ideiglenes otthonra és megélhetésre. Itt kamatoztatta a tudását és apró megbízásokat vállalt. A megfelelő összeg fejébe eltett láb alól embereket, ellopott kincseket, volt, hogy fontos papírokat. Arcát sosem látták, nyomokat sosem hagyott, olyan volt, akár egy denevér. Ezt a csúfnevet aggatták rá a városiak a titokzatos gyilkosra. Megtudta azt is, mitől volt olyan különleges a nyaklánc: rövid üzenetet tartalmaz, amit a lány nem tud elolvasni, de úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.
 Így éldegélt, mígnem megkapta az első olyan megbízását, mikor el kellett utaznia. Madrona szigetéig kellett követnie áldozatát, mikor pedig elvégezte a feladatát, ott új megbízókra lelt. De már kezdett beleunni, hogy csak egy kivégző legyen, szeretett volna több lenni a Denevérnél.
 Már talán egy hónapja nem vállalt semmilyen megbízatást. Át kellett gondolnia mindent, mikor egy férfi felkereste őt. Thedaras azonnal felismerte őt, a férfinek azonban ötlete sem volt, kivel állhat szembe. Ő volt ott azon az estén Ziydánál, mikor először hallgatózott, ezúttal pedig számára volt egy feladata. A Felszabdalt szem tavernában ültek egy sarokban.
 – Szó sincs emberölésről. Egy fiatal lányt kellene megtalálnod, aki egy jó barátom lánya volt. Azt súgdolózzák errefelé, te jó vagy az ilyesmiben. Megtalálsz dolgokat, kézbesíted, aztán nem kérdezel, mi lett a sorsuk – a férfi ezúttal még ellenszenvesebbnek tűnt, mint mikor a konyhájukban ült. Azt gyanította, őt keresi a férfi és nem tudta, hogy csak eljátssza, vagy valóban nem ismeri fel őt. Minden esetre esze ágában sem volt belemenni az üzletbe.
 – Sajnálom, de már nem vállalok több megbízatást – Thedaras felállt az asztaltól, a pultnál elfoglalta az éppen szabad helyet, aztán rendelt magának itókát. A tömeg nem izgatta, így is tökéletesen tudott a gondolataira koncentrálni. Ahogyan fejébe forgatta a férfi szavait, a lány személyleírását, az elferdített történetet, kezdett egyre inkább megbizonyosodni róla, hogy őt keresik. Biztos már csak akkor lett benne, mikor aznap éjszaka álmában próbálta megölni őt egy idegen. A támadójával végzett, de ekkor döbbent rá, hogy most már tényleg szüksége van a változásra.
 Nem agyalt sokáig, gondolatait rögtön megszállták a tavernában akaratlanul meglóhallott szavak. Két idegen beszélgetett, mintha az egyik legénységet toborozott volna....
  Bal kezén általában kesztyűt visel, de csuklóját mindig kendővel tekeri be, hogy elrejtse mások elől a tetoválását, melyet azok a nemeysi-i utcai harcosok kaptak meg, akik több, mint 5 harcot nyertek meg egymás után.

Amaris Laytar Marsameh

Alapadatok
Ember
Yutor-sziget
CMLXXV • D • 25 éves
Kutató
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
75/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
33/100
Kitartás
33/100
Reflex
33/100
Kelpie
KOMMENT
 Hosszútincsű, tejfehér árvalányhajmezővel játszadozott a szél, a délután hűvös lehelete. A messzi-messzi tájakon borús felhők portyáztak, ha az ember egy darabig elhallgatott, félreismerhetetlenül kúsztak fülébe az égi óriások morajlásai, melyek fenyegetőn parancsolták be a cselédeket a kúriába. De ők, az a két gyermek, kik árvalányhajba burkolózva játszottak, vajmi kevéssé aggodalmaskodtak. Kacagásuk kiszorította parány életükből a távoli égi háborút... és a sürgés-forgást, mely az ő biztonságot nyújtó otthonukat ostromolta. A kúria falai közt ugyanis Walten íróasztalán az egykori szolgálók felmondólevelei alkottak parány kupacot, a könnyebben mozdítható bútorokat már előkészítették az utazásra, mely új otthonuk felé vezet majd. A férfi némán meredt a papírhalomra az ajtóból, egy utolsó, hosszas pillantást vetve rájuk. Gyűlölte így látni a szobáját, melyben annyi fontos és vagy rossz döntést hozott meg, a házát, melyet évszázadok óta a családja birtokolt. És most? Ő volt az igazi szégyenfolt. A leggyengébb láncszem... De nem tudta, mi lett volna a jó döntés... az ember nem harcolhat a természetével.
 Nagyon sóhajtott, majd kilépett az ajtón, becsukva azt. Mélyen retinájába itatta az üresen pangó szobák és folyosók képét. Szörnyen haragudott magára. Végigsétált a kúrián, keze a lépcső korlátját simította, ahogy az alsó szintre ért. Imádta. Remélte, hogy a gyermekei is itt nőhetnek majd egyszer fel. De Amaris és Laya még csak most töltötte be a hatot... A bejárati ajtón kilépve megpillantotta feleségét, ki a távolban játszadozó gyermekein tartotta szemét. Fekete ruhát viselt, haját egyszerű kontyba tűzte. Arca fáradt volt és elnyűtt, békíthetetlen tehetetlenség árnyalta be smaragdzöld szemeit. Férje a torkát megköszörülve fogott mondandójába, tisztes távolból. Hónapokkal ezelőtt ékelődött véglegesen közéjük a néma üresség.
 – Melyikünk mondja meg nekik?
 – Te – felelte tömören, kemény hangon. Nem nézett rá. – Hiszen miattad van az egész – csuklott el a hangja. Utolsó szavait elnyelte a szél, s az erősödő mennydörgés.

¤¤¤

 Bánatosan zötyögtek a kocsi kerekei, különös ellentétet alkottak a patkók érzelemmentes csattogásával, felverték a port, elhomályosítva ezzel az egyre távolodó birtokot. Senki sem szólalt meg. Dartis fűzöld tekintete szinte a gondolatot is elmetszette, szája vonallá préselődött. Úgy ült, ahogy a nagykönyvben meg van írva, kihúzta magát, állát enyhén felszegte, szinte meg sem mozdult. Büszke maradt... bármi történjék. Walten görnyedten bámult maga elé, kattogtak elméje fogaskerekei. Mit kellett volna máshogy csinálni? Képes lett volna rá? Lehet-e változtatni a függőségen és a csapnivaló üzleti érzéken? Tudta volna mikor nem kellett volna beszállni egy új partiba? Mikor dobja el a lapjait? Már maga sem volt képes eldönteni. Layára sandított. Hollószín fürtjei mögül meg-megcsillantak apró könnyei, nem szólalt meg, halkan pityergett. Szörnyen szenvedett a látványtól. De tisztában volt a ténnyel, hogy megérdemli.
 Amarisra emelte megfáradt szemeit. A kisfiú kihajolva az ablakon tartotta szemmel a kúriát és az árvalányhajmezőt. Nem sírt. Dühös se volt. Hagyta szemeinek, hogy minél tovább láthassa az otthonát. Csendben gondolkodott azon, hogy vajon mi is történhetett pontosan. Nem tudta felfogni. Mikor megérezte tarkóján apja tekintetét, rá pillantott hatalmas, békés szemeivel. Walten bocsánatért könyörgő félmosolyt címzett neki, melyre hasonlóan visszafogottan, de válaszolt. Nem haragudott apjára. Akkor még nem tudta, mit is jelent pontosan az eladósodás.

¤¤¤

 Az új otthon – bár szűkös volt az előzőhöz képest – hamar megszokta Amaris. Hiányzott neki a mező, a családi könyvtár (annak ellenére, hogy akkor még nem is tudott olvasni), a szobája és a régi barátok. Azonban meglátta ezen falakban is a szépet. Lassan már két éve költöztek a fővárosba, ebbe takaros polgári lakásba. Azóta már nekikezdett az iskolapadok koptatásának a testvérpár, s míg Laya a lant rejtelmeibe ásta bele magát, Amaris a könyvekbe temetkezett inkább. Éppen a tengeri sárkányok egyik legendájában mélyedt el, rendkívül érdekelte, de borzasztó lassan haladt. Egyre rosszabbul látott.
 Az ablakon néha kilesve volt szerencséje megpillantani a nap utolsó sugarait a háztömbök között. Szomorúan konstatálta, hogy hamarosan gyertyát kell gyújtania, hogy tovább tudjon vánszorogni a sorok között, így még jobban hunyorítani kezdett, hátha élesebbé válnak a betűk, s közben lágy aláfestő zenét adott a késő délutáni óráknak húga játéka, ki a szomszédos szobában pengetett. Szerette hallgatni… amikor valami olyasmit adott elő, amit már megtanult. A mostani darab is ezek közé tartozott.
 Ha Amaris hegyezte a fülét, hallhatóvá vált számára cselédlányuk sertepertélése a konyhában, ki halkan dúdolta a Laya által megszólaltatott dallamot. Csupán ők hárman tartózkodtak a lakásban, senki más. Béke szállingózott a Marsameh rezidencián.

¤¤¤

 Amaris álma mindig is törékeny játékszer volt, éberen aludt, akármilyen neszre kipattantak szemei. Mint mindig, most is az étkező felől jött, de eddig sosem gondolkodott azon, hogy kimenjen megnézni, mi is történik pontosan az asztalnál, hiszen aggodalomra sosem volt ok. Szülei voltak azok rendszerint. Most azonban a társalgás hangosabb és gorombább volt, mint szokott lenni. Minden este, amióta csak az eszét tudta.  Layára sandított, ki a szemközti fal mellett elhelyezkedő ágyában feküdt, smaragdzöld tekintetük összetalálkozott. Szemüket egyszerre kapták a csukott ajtó felé, mikor anyjuk odakint felemelte a hangját, majd ismét egymásra pillantottak. Egyikük sem szólalt meg. A hosszú, tanácstalan mozdulatlanságot végül a kislány törte meg. Homlokát ráncolva fordult a fal felé és próbált visszatérni álmaiba. Amaris képtelen volt ugyanezt tenni. Nem csak azért, mert a beszűrődő veszekedésnek köszönhetően nem tudna aludni… Minden kisgyerek elméjében nyíltan motoszkál még a kíváncsiság. Takarója alól kimászva surrant az ajtóhoz, melyből még visszalesett húgára, hátha meggondolta magát. Nem tette.

¤¤¤

 Sokáig ült az étkező ajtófélfájának támaszkodva, miközben szüleit hallgatta a fal másik oldaláról. Nem tartotta jó ötletnek a lebukást. Csendben igyekezte tartani anyjának feldúlt eszmefuttatásait. A szavakat értette, de a belőlük felsorakozó mondatokat annál kevésbé. Bár ritkán érzett anyja arcán bármit, ami a felhőtlen öröm jele lehetne, ilyen haragosnak azelőtt még sosem hallotta. Apja, vele ellentétben alig szólalt meg. Csak akkor mormogott valamit, mikor felesége kérdőn hallgatott.
 Nem tudta pontosan, mennyi idő telhetett el azóta, hogy felébredt, de azt igen, hogy óráknak érződött minden kimondott szó alatt eltelt idő. Csak ült ott a falnak dőlve, ölébe ejtett kezeivel, melyek elmosódtak a félhomályban. Újra és újra felrebbentek a borzas kedélyek, nem tudtak dűlőre jutni… ebben a témában nem is lehet. Ez sosem volt cél. Váratlanul elhalkultak Dartis békíthetetlen szavai, csak fagyos kimértség maradt a düh után.
 – Tudod Walten, voltak pillanatok, mikor őszintén reménykedtem, hogy összekapod magad. De be kellett látnom, hogy a cím, mellyel a családod ékeskedett, egy korhadt porhüvellyé változott veled együtt… nem… te mindig is az voltál, csak nem láthatta senki, mikor még elvakíthattad hamis fényűzéssel az ember lányát. Szégyellem, hogy felvettem a neved.
 Pár lélegzetvételnyi idő után, faképnél hagyva férjét, elhagyta az étkezőt sietős, mégis kimért léptekkel, alig hallhatón. Fejét felszegve járt, céltudatosan haladt a háló felé, így észre sem vehette kisfiát, ki hosszas tétovázást követve belépett a szobába. Ahogy meglátta apját, azonnal megtorpant. Rá sem ismert. Magába roskadva ült az egyik széken, arca beesett és szörnyen fáradt. És bánatos… Lassan emelte elgyötört tekintetét Amarisra.
 – Ilyenkor ébren? – kérdezte elhalón. Nem érkezett válasz, pedig sokáig várt rá – Egyvalamit ígérj meg nekem fiam: Hogy olyanná válsz majd, amilyenné válni szeretnél.

¤¤¤

 Yutor utcái az akadémiák felvételije után két dolog miatt hangosak: az üdvrivalgástól és a szentségeléstől. Most sem volt másképp. Az eredmények publikálása után újdonsült diáksereg tódult ki az akadémia elé, egymás nyakába borulva osztották meg egymással sikerüket vagy épp az ellenkezőjét.
 Verőfényes napsütés csillant meg az épületek ablakain… és egy szemüvegen. A gazdája – annak ellenére, hogy tökéletesen látott a lencséknek köszönhetően – képtelen volt elsőre elhinni, mi is állt az okmányon, amit kezébe nyomtak az imént, így többször is megnézte, néha megtörölgetve az „okuláréját”.
 – Na? – kérdezte kíváncsin Laya, visszafogott félmosollyal arcán.
 – Fel…– tenyerével szájához kapott, hogy elfojtsa a hirtelen felszakadó nevetést – felvettek! –nem bírta tovább, képtelen volt nem megölelni húgát, ki bár megszeppenve, de viszonozta – Apánk olyan boldog lesz!
 – Ne miatta csináld – változott meg hangja, s kibontakozott bátyja karjaiból, megragadta vállait – hanem a-
 – Ne butáskodj – vágott lelkesen szavába, csillogó szemekkel – miattatok csinálom. A családunkért.
 Laya arcára a szavak hallatán önfeledt mosoly terült el. Erre a kislányra szeretett emlékezni Amaris, kit körülfon az árvalányhaj… Tíz éve talán most látta először őszintén mosolyogni húgát. És talán utoljára...

¤¤¤

 Rekedtesen zötyögött a kocsi, melyben a Marsameh család utazott a korai Dézsmálásban, még átmelegített a nap fénye, azonban a levelek már hulladozni kezdtek, bágyadt táncot lejtettek az enyhe szellő hatalma alatt. A kocsi üvegén át Amarisnak volt lehetősége megcsodálni a természet játékát. Órákon át el tudta volna nézni... kivéve most. Szörnyen izgult. A család jövője azon az első benyomáson állt, melyet hamarosan tennie kell majd… a leendő arájára és a szüleire. Belegondolni is hajmeresztő volt. Az utóbbi két évben-mióta az akadémiára jár – úgy tűnt felfelé ível a sorsuk, jólétük növekszik, valamicskét visszanyernek az évek óta elvesztett büszkeségükből…és befejezheti tanulmányait. De az emberi természet közbelépett…
 Lopva apjára sandított szemüvege mögül. Hogy megöregedett… Nem haragudott rá, bár már rég tudta, mit is jelent az eladósodás. Elfogadta, hogy vannak csaták, melyek egy életen át is eltarthatnak. De hitt abban, hogy leküzdhetőek…

¤¤¤

 Gigászi csatákat vívott azért, hogy ne tördelje látványosan a kezét, félt, hogy valami olyasmit tesz, amivel megsérti a leendő apóst vagy anyóst, esetleg a menyasszonyt, esetleg alkalmatlannak tartják. Ez a „pótcselekvés” nem azt sugallja az embernek, hogy magabiztos, kiegyensúlyozott… Fel-alá járkált a társalgóban, vendéglátóikra várva, családja némán ült a fotelekben, Laya tekintetével követte bátyját. Már épp meg akarta jegyezni, hogy nem tenne kevesebbet hozzá az univerzum helyes működéséhez, ha nyugton és a hátsóján maradna, de az ajtó már nyílt is, melyen belépett a díszes Elseran család. Amaris megtorpant, rendezte sorait és elővett egy visszafogott, mégis barátságos mosolyt. Ami először feltűnt számára, az az egyhangúan tejfölszőke haj volt és a rikítókék szem. Barátságos tekintet mind…főleg…
 – Lilth Elseran…ugye? Örvendek a találkozásnak.

¤¤¤

 Egyszerűen elvarázsolta az Elseran kúria belső kertje. Szerény, cseppet sem hivalkodó épület volt, a régi otthonára emlékeztette. Miután alaposan megvizsgálta minden egyes szirmát a kertben nyíló virágoknak, helyet foglalt a kőből faragott padon, s elővette könyvét. Muszáj volt kiszellőztetnie a fejét. Az első találkozás jobban sikerült, mint várta, de ott motoszkált a fejében, hogy vajon mégis mit gondolhatnak róla vendéglátóik. Mikor az első bekezdést elhagyta, háta mögül dallamos hang szólalt meg.
 – Szia, mit olvasol?
 Meglepetten fordult hátra, orrnyergén feljebb tolta szemüvegét. A lány szemein kíváncsiság csillant meg, enyhén hullámos hajának első pár tincsét mesterien fonták be, hátra fogták parány ezüstgyűrűvel, szája sarkában játékos mosoly bujkált.
 – Egy kutatást a dzsinnek képződésé – zavarában elhallgatott, mikor a lány lehuppant mellé – Tényleg érdekel?
 Hangjában lelkességgel keveredett a szkeptikusság. Odahaza senkit sem érdekelt igazán, mit olvas… csak az akadémia.
 – Hát persze – támasztotta meg hátulról magát kezeivel, széles mosolyával megvillantotta fogait – Elég kínos lenne, ha egy életen át azt kéne hazudnom, hogy tényleg érdekel, nem? Hallgatlak.

¤¤¤

 Aki már messziről megpillantotta az Elseran birtokot, a hangos éneklést és zeneszót már kiválóan hallhatta. A család legidősebb lánya beköti fejét! Ám vendégsereg ide vagy oda, a két fiatalt képtelenség lett volna visszarángatni az aulába. Kézen fogva járták végig a folyosókat, szobákat, pár ablaknál megálltak pár percre, hogy megcsodálhassák a tájat. Minden olyan csendes volt és békés. Amarisnak az járt a fejében, hogy vajon ilyen lesz, miután új életet kezdenek, az akadémiai évei végeztével? Már csak egy év…
 Szerette, ha a lány a közelében van, annak ellenére, hogy alig ismerte. Jól esett fogni a kezét, a szemébe nézni… Ez a szerelem? Nem tudhatta milyen érzés, hisz sosem érezte. Vajon ez az… vagy csak az új, az ismeretlen vált ki belőle azonosnak hitt emóciót? Ahogy végigsétáltak a belső kerten kihagyott egy ütemet a szíve. Ez a pár év úgy repült el számára, mint egy kósza gondolat. Leült a padra, Lilith lekövette mozdulatait. Hosszú időre vesztek el egymás szemében, míg Amaris nem vette a bátorságát, hogy életében először megcsókoljon valakit.

¤¤¤

 Rideg, fogcsikorgató fagy marta le az ember bőréről a vastag ruhát. Fekete ruhát… Hatalmas máglyát építettek, a legszebb fákat vágták ki, a rakás Amaris fölé tornyosult. Csak állt ott magányosan, mögötte a hangosabbnál hangosabban siránkozó rokonoknál, előtte a rönkök tetején kuporgó sovány testtel. Olyan gyenge volt… Legszívesebben ráterítette volna a kabátját nehogy megfázzon.
 – Mit ér a tudomány, ha nem lehet vele megmenteni senkit? – mormogta magában, sálja alatt. Ő nem sírt… gyűlölte érte magát. Szerette a lányt, de nem ismerte… szerelmes se volt… Undorítóan érzelemmentes maradt… teljesen üres.

¤¤¤

 Magányosan támolygott végig a kúrián. Bár lassan haladt, néha azért nekicsapódott a falnak, mikor elvesztette egyensúlyát. Irgalmatlanul berúgott. Asztalbontás után azonnal távozott, hasonló sebességben. Nem akarta lejáratni magát. Lába a kő helyett ismét havat ért, ahogy a belső kertbe lépett. A padra tekintett, majd a falnak támaszkodva elokádta magát. Nem bírta az alkoholt. Szája szélét megtörölve elindult, hogy leüljön a kőfaragványra, ám egyensúlyát elvesztve lefejelte a szélét, majd megtépázott rongybabaként terült el vérző homlokkal a földön.

¤¤¤

 Kényelmetlen várakozás furakodott a Marsameh család tagjai közé. Elszigeteltebbek voltak egymástól, mint azelőtt bármikor. Az utolsó reményüket is elvesztették arra, hogy esélyük legyen kilábalni a válságukból. Amarisnak fel kellett adnia az akadémiát, alkalmi munkákat talált magának, amiből – apja fizetésével karöltve – szinten tudták tartani helyzetüket. Borzasztó lassan vánszorogtak a napok, hónapok, évek…Amaris kezdett fáradni. Becsapva érezte magát.

¤¤¤

 – Ilyenkor ébren? – kérdezte elhalón, smaragdzöld szemeit apjára emelve. Valóban késő volt, de bármennyire is volt fáradt, képtelen volt álomra hajtani a fejét.
 – Ezt kérdezhetném tőled is…- éket vert közéjük a hallgatás, melyet végül Walten tört meg – Nem vagy boldog.
 – Nem…
 – De én szeretném, ha az lennél…– Nem érkezett válasz. – Emlékszel, mit mondtam neked, amikor kicsi voltál? Válj azzá, akivé válni szeretnél. És ennek a lehetőségét vettem el tőled… Szörnyen érzem magam, amiatt, hogy ilyen helyzetbe sodortalak titeket. Téged. Mindig azt nézted, mi lendíti előre a családot. Nem fogom tudni elégszer meghálálni…Tudod, megkeresett egy régi barátom. Az egyik régi vállalkozása felfutott és hozott elég hasznot, ahhoz, hogy talpra álljon a család.
 – Az aka-
 – Nem…nem eleget…
 – Mit akarsz ezzel mondani?
 – Hogy szabad vagy.
  • Nem bírja az alkoholt.
  • Mind a két kezével tud írni (olvashatóan)
  • A csillagképeket ismeri, könnyedén tájékozódik nekik köszönhetően
  • Amaris számára a szemüveg fogyóeszköznek számít, így általában van nála egy tartalék
  • Az egyetemi évei alatt sokat másolt, a metszeteket is beleértve, így nem utolsó a rajztudása sem
  • Bár jó a memóriája, nem kicsit szórakozott
  • Beceneve: Ris (de bármire hallgat, ami valamilyen formában a nevére vagy bármilyen külső/belső tulajdonságára utal, nem hisztizik miatta pl: Pápaszemes)
  • Gyakran mélázik el a természet szépségén, leginkább a víz felszínén visszatükröződő csillagok és a lehulló levek tudják elvarázsolni…nomeg az árvalányhaj
  • Ammenyire vonzzák a távoli tájak, ugyanazzal a lelkesedéssel képes a külvilágtól elhatárolódva remeteként könyvmolykodni

Remmas Demoseus

Alapadatok
Mortem
Aphaeleon-sziget
CMLII • D • 48 éves
Tudós
Statisztika
Juroe
81/100
Varill
100/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
21/100
Fizika
21/100
Kémia
21/100
Biológia
21/100
Mágia
21/100
Erőnlét
33/100
Kitartás
33/100
Reflex
43/100
Ronnie
KOMMENT
  Játékosan pattogó tűz. Ez, ami leginkább megragadta az ifjú Remmas figyelmét gyermekkorában, és amihez a legkedvesebb emlékei kötötték. Míg mások az éhezést rettegték addig ő a boldog tudatlanságba és jólétben sütkérezett a hatalmas kandalló előtt, elégedett ásítozással fogadva a korai esteledést. Neki, mint másodszülöttnek nem voltak komoly kötelezettségei, gyermek volt még, azért senki nem haragudott rá, ha túl sokat ábrándozott a pislákoló parázs körül ólálkodva. Ezen az estén törökülésben ült egy hatalmas fenevad bundáján, arcán az ismerős vörös fények táncoltak, ahogy megérkezett hozzá édesanyja bátyja társaságában. Csak bambán pislogott fel az asszonyra, aki kedves mosollyal helyet foglalt egy közeli karosszékben, ölébe húzva idősebb fiát.
  Gyengéd legyezgetéssel intett Rem felé is, hogy jöjjön ő is közelebb. Egy fáradt sóhajjal a tenyereire és talpaira támaszkodva felemelte fenekét, úgy vánszorogva előrébb. Kevés érdeklődéssel figyelte, ahogy egy könyvet vesz elő a nő, aki életet adott neki, ugyanis túl jól ismerte már azt a borítót, meg azt is, ami benne szerepelt. Testvére azonban már nem volt ennyire beletörődő, és elégedetlenségének hangot adva kérte anyját.
 – Nem akarjuk megint ezt. Ugye Rem, hogy nem akarjuk? – szegezte öccsének kérdést, aki szégyenlősen csak megvonta vállát vörös fürtjei alól szendén pislogva.
A kevés lázadás láttán az idősebb fiú csak mérgesen prüszkölt, keresztbe vetett karokkal, vádló pillantásokat küldve anyja felé. Az asszony kénytelen volt tehát felére tenni a mese könyvet, egyik kezét gyengéden az ölében üldögélő fiú hátára simította.
  – Mit szeretnétek akkor? – kérdezte kedvesen, ahogy elővillantak kecses szemfogai. – Legendákat! – kiáltott fel diadalmasan a magasba lendítve kezeit. Rem válla felett visszatekintett a tűzhely irányába.
  Egy pillanat erejéig a nő habozott, és a bizonytalanság minkét gyerek figyelmét felkeltette.
  – Hol tanultad ezt a szót Ruse? – a fiú fülig pirult, majd idősebb barátaira fogta kíváncsiskodásának forrását. – És milyen legendákat szeretnél hallani… – kezdte, azonban befejezni már nem tudta, ugyanis egy túlzottan izgatott közbeszólás megszakította kérdését.
  – A Rusty Bunch-ról – felelte csillogó szemekkel. Remmas ekkor találkozott először a kalóz szóval, de – részben mert testvére rajongása az ő kíváncsiságát is felébresztette – máris nagyobb érdeklődés mutatott az előtte álló történet felé, a végére pedig már lázasan előre görnyedt, nevetgélve figyelve, ahogy bátyja néha még el is játszotta a hallottakat. A nevetésnek azonban vége lett, ahogy egy igencsak tekintélyes kiállású férfi csörtetett be a szobába.
  – Ruse itt az ideje a következő órádnak! – szólt szigorúan. Rem csak búslakodó pillantásokat küldött apja távolodó háta felé, ahogy bátyja kedvtelenül mögötte kullogott. Rusty Bunch, mi?


  Nagy sürgés forgás volt az egész épületben. Remmas ma igazán fontosnak érezte magát, köszönhetően annak, hogy most minden szem rá szegeződött és még atyját is érdekelte, hogy mindene megvan-e. Nem mintha bármikor is azt felelte volna, hogy „Nem atyám hiányt szenvedek”, ez egyszerű hazugság vagy telhetetlenség lett volna. A vörös fürtös fiatalember már azóta ezt a napot várta, mióta csak szó esett arról, hogy tanulhatna. Írni és olvasni már régóta tudott, és az otthon felelhető igencsak szegényes „könyvtár” már régen nem gyógyít elapaszthatatlan tudás vágyának.
  Az ajtóhoz sietett utolsó holmiját markolászva, ahol már anyja és bátyja várta. Előbbi azonnal hozzálépett, hogy végig simítson arcán, a füle mögé igazítva egyet a rakoncátlan vörös fürtök közül, míg az utóbbi csak fanyar képpel támasztotta a falat. Látszólag Ruse nem volt lenyűgözve az ötlettől, hogy öccse tanulni menjen, hiszen neki még nem is volt rá lehetősége, apja olyan kemény kézzel tartotta és vezetgette a számára előre eltervezett úton.
  – Sajnálom, hogy nem tudok itt lenni az esküvőn – szabadkozott Rem, de az csak gúnyos grimaszt vágott, nem önszántából nősült, de legalább maga választott arát. Igazságtalanságnak tűnt ez apjuk részéről, aki bőven csak élete második felénél állapodott meg anyjukkal. A nő bocsánatkérő pillantásokat vetett fiatalabb fiára.
  – Mikorra várhatunk vissza? – érdeklődött, leemelve tenyerét a fiú válláról, miközben abbahagyta vonásai intenzív vizslatását, mintha anyja attól félt volna nem látja már őt viszont ebben az életben.
  – Nem tudom anyám – felelte, miután keze után nyúlt és megszorította azt. – De írok majd, talán csak a következő hónap végén engednek el – számolgatta, amitől a nő arcán fájdalmas mosoly villant.
  Nem álltak sokáig így, indulniuk kellett a kikötőbe, azt mégsem kockáztathatták, hogy a hajó Rem nélkül fusson ki a kikötőből.


  Ritka volt azon vacsorák száma, amiket a Demoseus család együtt költött el, így Rem kincsként becsülte az alkalmakat. Sosem bánta meg, hogy tanulni kezdett, és már rég nem gyötörte honvágy, mikor családjától távol járt, de a hazaérkezés mégis mindig megnyugvással töltötte el, és mióta bátyja nős lett új és több igazán kellemes személyekkel találkozott a sógornőjén keresztül. Gyakran hallgatta is, a családban szállingózó vicceket, miszerint igazán pompás lenne, ha Remmas is házasságra adná a fejét, menyasszonyául pedig a sógora legkedvesebb barátnőjét ajánlották, nem is véletlenül. Kettejük között tagadhatatlanul volt valamiféle kósza szikra – Rem legalábbis szeretett így fogalmazni –, ami egyik távollét alatt sem hunyt ki, sőt talán minduntalan nagyobbra és nagyobbra nőtt. Félő volt valami lángra kap.


  Tanulmányai végeztével Remmas hazaköltözött és rövid időn belül megfogalmazódott benne a gondolat, hogy a következő holdtölte egy közös élet kezdete lehessen. Boldog vággyal kelt hát ki korán reggel az ágyból, készen, hogy apja elé tárja terveit, azonban ahogy betoppant apja szobájába torkán akadt a szó.
  Egy számára csak látásból ismert férfi tartózkodott még ott rajtuk kívül, aki egy hivatalos üzenetet adott épp át apja számára. Perbehívás. Rem egészen a küldönc távozásáig csak némán állt az ajtóban… Nyelve szájpadlásához tapadt. Hosszú súlyos percek teltek el így, mire apja végül ráemelte fáradt, szarkalábas szemeit.
  – Bátyád nem tért haza tegnap este és most gyilkossággal vádolják.


  Gyászos napok köszöntöttek a családra, Ruse-ról továbbra sem volt semmi hír és jócskán telt már el idő azután, hogy másodszorra is küldönc érkezett hozzájuk. A helyzet sehonnan sem volt fényes. Hiszen, ha nem kerül elő fivére, akkor halál fia, de nem különb a helyzete, ha végül élő kerül, és hitvese sem volt együttérzőnek mondható.
  Órákon keresztül csak fel alá járkált a körmét rágta és házassági okiratát markolászta vagy éppen lobogtatta, hogy amint teheti elhagyja Ruse-t és nem érdekli, hogy még éltében, vagy már holtában. Ezek hatására anyjuk pedig ágynak esett, viszont az orvost nem volt hajlandó fogadni és az ételt is megtagadta.


  Rem már nem tudta megmondani, hogy mennyi idő is telt el azóta, hogy testvére halálos ítéletet mondtak, hamarosan fényderült arra is, hogy anyja ismét teherbe esett, ezért nem volt hajlandó találkozni az orvossal. Ő ugyanis a magzat elhajtása mellett érvelt volna valószínűleg figyelembe véve az asszony viszonylagos terméketlenségét, ami eggyel több indokként szolgált, hogy még jobban ragaszkodjon a testében növekvő kis élethez.
  Végül aztán megérkezett a nem várt hír, Ruse útjait egy fejvadász keresztezte. Anyjuk először felzokogott a hír hallatán, majd a már dudorodó hasához kapott. A szülés beindult, és az orvos alig ért ki, mire megszületett Rem kishúga. Néma volt a ház, még csak pisszenni sem mert senki. Egyedül egy férfi keserves és halk zokogása törte meg a csendet. Rem a folyosón ült, hátát a falnak támasztotta, miközben felhúzott térdeire támasztotta fejét.


  Miután mindenét elvesztette, és teljesen árvává vált nem sok jövőt látott maga előtt Rem, ahogy apja búcsú levelét olvasta, aki önkezűleg vetett véget saját szenvedéseinek. Valótlanság lenne azt állítani, hogy nem gondolt rá, hogy követi a jó példát, de maradt még reménye és még egy kevés oka élni. A szeretett lány ugyanis mindezen borzalmak ellenére is kitartott mellette, sőt nem sokkal azután, hogy törlesztette adósságait, és elbúcsúzott szeretteitől, átvette a családfő szerepét Remnek nem volt sok ideje gyászolni. Ugyanis a fiatalemberből hamarosan férj vált, azután pedig büszke apa, egy gyönyörű pici lányé, akit anyja után Hecca-nak neveztek el.


  Ismét sötét napok köszöntöttek a Demoseus család másodszorra is magára maradt tagjára. Ült már egyszer így, ült már egyszer ezen a helyen, de akkor több támogatása volt, most szinte minden idegennek hatott számára. Az ételhez hozzá sem nyúlt, csak undorodva nézte, hogy mindehhez kölcsönt kellett felvennie. Csak némán forgatta a kezében poharát, ahogy egyre jobban gyűlölt mindent és mindenkit. Volt, akit azért, mert hozzászólt – őket válaszra sem méltatta – volt, akit mert nem szólt hozzá, zavarta a nézik, és idegesítette, ha kerülik a pillantását.
  Hirtelen állt fel, kissé megszédült és még a széke is hátra dőlt. A ricsajozásra mindenki felfigyelt, de a monoton pusmogás nem maradt abba. Úgy érezte muszáj megmozgatnia zsibbadó végtagjait, nem törődve azzal, hogy valójában az elfogyasztott alkohol és nem a mozgás hiány okozza a kellemetlen érzetet. Hamar feltűnt előtte egy jó barátja, aggódóan érintette meg felkarját. Nem szólt egy szót sem, és állta Rem tekintetét, ahogy hosszan megbámulta. Hiszen ő csak a család barátja, nem a rokona. A felismerésre elkapta a kezét, és lázas kétségbeeséssel könyörögni kezdett.
  – Kérlek, vedd le a tányérodat… Vidd el, törd össze bánom is én, kérlek – ujjait görcsösen az előtte álló ruhájába fonta.
  – Remmas, miről beszélsz? – kérdezte, aggódó pillantásokkal mérve fel, hogy néhány kíváncsi pillantást magukra vontak.
  – Hát nem érted? Én tehetek róla… – kezdte, de megakadt, majd felnézett barátjára, aki helyette inkább a közönség felé fordította figyelmét. Az arca vörössé vált a méregtől, és úgy érezte megőrül fájdalmában, más meg még tivornyázna? Botladozva indult vissza az asztalok felé, kelletlenül rázva le magáról utána nyúló „barátja” karmait. Nagy lendülettel esett az egyik asztalnak, ami ettől fájdalmasan csikordulva előrébb csúszott, de még sikerült megtámaszkodnia rajta.
 – Takarodjanak – szűrte meg szavait fogai között, amire a körülötte ülök néhányan felhördültek, és egy odébb ülő kissé nagyot halló úr puszta jóindulatból előrébb hajolva ennyit kérdezett: – Tessék? – mosolygott kezét füléhez emelve, jelezve, hogy szeretné, ha nagyobb hangerőre váltana a gyászoló.
  Na azt meg is kapták.
  – Azt mondtam – még utoljára megkaparta a torkát. – Hogy húzzanak a büdös picsába! – kiáltotta, miközben leseperte az asztalról a tányérokat, amiket csak ért. Néhányan azonnal felpattantak az asztaloktól, de sokan csak döbbenten nézték az eszeveszett ámokfutást…


  Hirtelen riadt fel álmából, köhögve ült fel, miközben homlokáról saját izzadtságát törölte le. Ismét a robbanással álmodott és az égő hús szagával, ami szanaszét repült a virágokra. Remegő kezével rozoga kis éjjeli szekrénye felé nyúlt, ami ideiglenes szobájában állt. Elvette róla a még korábban oda helyezett szemkötőjét, majd mielőtt felvette volna a fa tálhoz lépett, ami félig volt töltve vízzel. Csupán arcon locsolta magát sőt, további hűsítés gyanánt még nyakára is dörzsölt egy keveset.
  Az ablakon kinézve nem tudta megállapítani, hogy meddig is aludt az előző esti tivornya után, de a fejébe hasító fájdalom biztosította arról, hogy ahhoz eleget aludt, hogy kijózanodjon. Szomorúan vette tudomásul, hogy annyi esze nem volt, hogy tilosban némi itókát felhozzon, így remegő kézzel szánta rá magát az öltözésre, miután szemkötőjét a fejére helyezte.
  Nem sokáig időzött végül a bérelt helyiségben, helyette inkább úgy döntött valami reggeliféle után néz, vagy bármi más után, ami éppen igazodott az adott napszakhoz. Már pont elég ideje időzött Weisar ezen fogadójában, hogy közeledésére a kocsmáros kérdés nélkül egy pohárba felüssön két tojást, majd nyersen vendége elé tolja. Rem csak biccentve elé tolta a megfelelő összeget a szánalmas kosztért, de az ne válogasson, akinek mást nem képes bevenni a gyomra, majd egy üres helyre lehuppanva felhajtotta azt. A poharat ízesen az előtte lévő asztalra csapta, amikor figyelmét felkeltette egy egyszerű papírocska. Rusty Bunch, mi?
Rem egyik szemén feltehetően átok ül, amiről ő maga igen keveset tud csak, emlékei ugyanis nem nagyon vannak az eseményről. Ebből az okból kifolyólag, meg mert így kevésbé bámulják meg, szemkötőt visel vöröslő jobb szemén. Egyébként nem kifejezetten zavarja a kinézete, az viszont annál inkább, hogy a különleges szín "mellékhatása" megfosztotta a látásától.

Kumahr'abaq Shronier Kelthuras

Alapadatok
Ember
Kenchra-sziget
CMLXIII • K • 37 éves
Tengerész
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
0/100
Badhal
0/100
Tengeri
25/100
Matek
0/100
Fizika
0/100
Kémia
0/100
Biológia
0/100
Mágia
0/100
Erőnlét
25/100
Kitartás
75/100
Reflex
10/100
Bori
KOMMENT
 Magának való és csendes, túl sokszor csendes. Olyan, aki csak akkor beszél, ha muszáj és csak néhány emberrel kivételez. Komoly és kimért, hosszú utat járt már be. De sosem felejti el, honnan jött. A testvérei arcát már nem tudná mind felidézni, hiszen heten voltak, de az apjáé örökké szemei előtt fog lebegni. Elárulta őt, és ezt nem fogja megbocsájtani.
 Mindössze 11 éves volt, apró, a világot alig ismerte. Testvérei nem szerették, apja sem szerette, hiszen ő volt a legfiatalabb és az anyjuk az ő születésekkor halt meg. Így élete első felében igen ínségesen élt. Vékony volt és épeszű ember nem jósolt volna neki hosszú életet. Aztán mikor egyre csak szegényedett a család, még rosszabb lett minden, az apja pedig súlyos döntést hozott és így került Kumahr életében először hajóra, egy ismeretlen férfi társaságában. De akkor már nem ember volt, hanem egy tárgy, amit eladtak. A gazdag férfi az otthonába vitte és a hatalmas házában kellett dolgoznia, de nem hagyhatta el azt.
 Egy, a hajóútvonalaktól félreeső szigeten volt, egészen 13 éves koráig, mikor is úgy döntött megszökik. Nem ő volt az egyetlen, akit szinte rabszolgaként tartottak ott, de Kumahr önző volt és csak a saját bőrét mentette. Az első hajóra felszökött, ami a szigeten kikötött, és az első állomásnál le is szállt. Nem tudta, hogy hova került, vagy mit kellene csinálnia, így napokig az utcákon élt, mígnem az ismeretlen helyre újabb hajó futott be. Gondolta nem marad ott örökké, így ismét egy hajón találta magát, de már nem volt annyi szerencséje: hamar felfedezték a potyautast és a kapitány elé vezették. A fiú biztos volt benne, hogy meg fogják ölni, ám a kapitánynak megesett rajta a szíve, így aztán maga mellé fogadta a fiút. Rengeteget tanult a férfitől: ő tanította meg írni, olvasni, harcolni, a legénység pedig a hajózás csínját-bínját megmutatta. Személyiségén is sokat csiszoltak, s így Kumahr már nem volt olyan udvariatlan és céltalan.
 Három évig volt mellettük, közben életerős fiatallá cseperedett. Szeretett ott lenni, úgy érezte új családra talált. Viszont a boldogsága nem tarthatott örökké. A kapitány, a mentora beteg lett és meghalt, a legénység nagy része szélnek eredt, és Kumahr sem maradt a hajón. Úgy gondolta ez egy jel, hogy a saját útját kell járnia.
 Évekig hajózott utána különféle hajókon. Ha valaki matrózokat keresett, jelentkezett, de nem maradt sokáig, csak egy-két útra. Aztán valami megváltozott. Nem tudja miért, mikor és hogyan, de abba akarta hagyni. Nem vállalkozott több útra, egyszer csak mikor a hajó tovaindult, nem szállt fel a fedélzetre. Végignézte a kikötőből, ahogyan a hajó eltűnik a horizonton, aztán a szigeten, ahol volt új életet akart kezdeni. Igaz, ötlete sem volt, mivel foglalkozhatna.
 Egy elhagyatott házba telepedett le, aztán halászgatni kezdett. A ház melletti földet hasznosítani kezdte, a házat megjavította, de elsősorban csak az volt a célja, hogy önmagát fenntartsa. Csak annyit halászott, amennyire neki volt szüksége, s ha egy kis pénz is kellett neki, kicsit többet, hogy eladja a piacon. Egy darabig jól bírta. Egyedül volt, nem kellett nélkülöznie, nem voltak szigorú szabályok... A tengertől mégsem tudott szabadulni. Néha, halászás közben arra gondolt a távolba merengve, milyen jó lenne ismét a nyílt vízen.
 Mikor egy nap betért a kocsmába, meglátta a hirdetést és tudta, hogy képtelen lesz ellenállni neki. Megborzongott, és a kocsma bűzében is megérezte a tenger szagát, fülében pedig egy nóta csendült, amit a tengerészek szoktak énekelni. A kocsmáros szó nélkül mutatott egy sarokban ülő férfira, aki a hajó kapitánya volt, Kumahr pedig gondolkodás nélkül jelentkezett matróznak. Már másnap reggel kihajóztak.
 Így ismét elkezdődött tengerész élete. Hamar visszarázódott, az idősebbeket pedig meg is lepte, milyen jól tudja a módit ilyen fiatalon. Kumahrnak ez akkoriban eléggé a fejébe szállt, így nem is csoda, hogy a legénység egy része nagyon nem kedvelte. Azért azonban, hogy Diamrus még jól el is gyepálja, már többet is tett. Nagyképű volt, nagyszájú, és már ő maga sem emlékszik pontosan mit csinált, de őszintén hitte, hogy van esélye a (ahogyan ő nevezte) 'kibaszottnagy gyík' ellen. Nos, nem volt. Diamrustól kapta csúnya sebhelyét, ami örökké vele maradt, s most már egyik legnagyobb ismertetőjele. De a sebhely nem csak ezért volt fontos. Ekkor kezdett benőni a feje lágya, kezdett megkomolyodni. Ennek meg is lett a gyümölcse. Rengeteg hajón szolgált, hamar elismert tengerésszé vált, bárki szívesen fogadta a hajóján. Egészen 36 éves koráig, mikor egyszer egy hajóval kikötöttek ott, ahonnan ő maga is indult. A hajó sok pénzért különleges feladatot kapott: egy ismeretlen férfit és embereit kellett elszállítani egy félreeső kis szigetre. Kumahr nem látogatott haza, már a sziget látványa is elég volt ahhoz, hogy rengeteg régi seb szakadjon fel benne, ám mikor a szigetre értek, rájött, hogy ki az ismeretlen férfi. Ő volt, aki megvásárolta őt, és még mindig rabszolgamód tartotta cselédeit. Kumahr az idők során megkomolyodott, és bár tudta, hogy nem kellene ezt tennie, de míg éjszakáztak lesurrant a hajóról és álmában ölte meg a férfit. A cselédeket arra buzdította, hogy tegyenek a szabadságukért, mert ő levágta a kígyó fejét, és így úgy érzi, ezzel mindent megtett. Reggel kitört a pánik és mikor a hajó elindult, Kumahr elmondta a kapitánynak, hogy mit tett és miért tette. A kapitány nem verette meg, nem ölette meg, de elmondta neki, hogy ezután már nem szolgálhat a hajón, így az első szigeten kirakták és otthagyták.
 Gyilkossága miatt kiderült ugyan, hogy mi megy a szigeten, ám Kumahr körözött személy lett. Hónapokig bujkált Yesrie szigetén, csak akkor tért be a városba, ha valami létfontosságú dolgot kellett beszereznie. Végül aztán, mikor egy kalózhajó környékezte meg a szigetet, felkéredzkedett az rá. Életében először utazott törvényen kívüliekkel, s bár sok kételye volt velük kapcsolatban, egybe megbizonyosodott: a betyárbecsület tiltja, hogy egymást feladják a gárdistáknak. A legénység szerette volna marasztalni Kumahrt, aki még pár hónapig maradt, de végül a Madrona-szigeten elbúcsúzott tőlük.
 Mi tagadás rengeteget változott mióta először utazott hajón, de van amiben nem: még mindig őszinte, megbízható és kitartó. Ahogyan pedig egyszer a mentora fogalmazott - tengerre született.
Képtelen a flörtölésre. Ha valaki olyan hátsószándékkal közeledik felé, egyszerűen mintha kikapcsolna az agya, és nem tud értelmesen beszéli. Néha pedig túl komoly és nem mindig érti a viccet.

Vierre Oloren

Alapadatok
Ember
Madrona-sziget
CMLXXX • V • 20 éves
Csempész
Statisztika
Juroe
100/100
Varill
0/100
Badhal
0/100
Tengeri
0/100
Matek
1/100
Fizika
1/100
Kémia
1/100
Biológia
2/100
Mágia
1,25/100
Erőnlét
50/100
Kitartás
25/100
Reflex
25/100
Cherry
KOMMENT
 Vierre Madrona szigetén született teljesen átlagos, szegényebb polgári családba. Már kisgyermekként látszott, hogy nem áll jól a kezében a seprű, és nem érdekelték a tipikusan lányos dolgok - anyja nagy bánatára. A dologban az sem segített, hogy Vierre két idősebb fivérrel volt megáldva, és nagyon szeretett velük időt tölteni.
 Hiába volt ő a legkisebb, mindig nagyon igyekezett lépést tartani a nagyobbakkal, akik persze jó testvér módjára igyekezték őt hátrahagyni, még sokszor akkor is, ha anyjuk a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak húgukra. Vierre persze ilyenkor sem zavartatta magát, legtöbbször a kikötő közelében kötött ki.
 Apja átlagosan egy halászhajón dolgozott, de havonta egyszer egy hosszabb útra indult egy kereskedő hajóval ami a szomszédos Aphelion szigetre ment, termékeket vinni és hozni. Ez az út mindig változó hosszúságúra nőtt, és mindig újabb történeteket hozott haza ajándékként a kislánynak. Sokszor fel is engedte őt a lehorgonyzott hajóra, és elmagyarázta a vitorlák és kötelek működését. Nem volt csoda hát, hogy a konyha helyett jobban vonzotta őt a tenger, de ilyen fiatalon sem a hajókapitány, sem az anyukája nem engedte volna el őt egy hajóútra, hisz csak láb alatt lett volna, és elég volt aggódni a családfőért, később pedig a fiúkért is.
  Végül ez mentette meg Vierre életét, ugyanis a hajó legénységének nagy részét egy út alkalmával megtámadta egy förtelmes betegség. A hajó megcsappant legénységgel tért vissza, sok-sok idő múlva, mikor már szinte biztos volt, hogy a fedélzeten maradtak nem fertőzöttek. Vierrenek nem tért vissza egyik családtagja sem, de a matrózok állítása szerint az idősebb bátyja nem volt a hajón a visszaút során. Róla azóta sem tud senki semmit, talán ő is elkapta a betegséget, és emiatt nem szállt vissza a hajóra, de Vierre fejében mindig úgy látta, hogy egy szépséges lány van a dolgok mögött.
  Vierre teljesen magába zuhant, de igyekezett az anyja kedvéért erősnek látszani, holott nagyon sokáig csupán ürességet érzett magában. Nem ők voltak az egyetlenek akik így jártak a faluban, több másik család is veszteséget szenvedett.
  Sokáig olyan érzése volt, mintha a családja még mindig úton lenne, és csak idő kérdése és visszaérnek. Ám mindig szomorúan ráeszmélt, hogy már nem fognak egyszer csak felbukkanni. Igyekezett minél kevesebb időt tölteni az otthona falai között, távol az emlékektől, és az anyjától, aki teljesen beleőrült férje, és fiai elvesztésébe. Voltak napok, mikor Vierrenek kellett alóla feltakarítani a húgyot, és megetetnie őt. Neki is kellett magukat eltartani, különböző munkákat vállalt el, de sem szobalánynak, sem a konyhán nem volt az igazi. Mindig úgy hitte, csak azért nem küldik el, mert sajnálják, és tudják, hogy nem tudna mihez kezdeni. Sokaknak megesett a fiatal lányon a szíve, és sokszor hoztak nekik maradék élelmet, és egyéb levetett göncöket. Vierre gyűlölt a falu gyámjának lenni. A távolabbi család tagjai csupán kötelességből, a látszat kedvéért foglalkoztak néha velük, néha, ha valamire nagyon szüksége volt rá, kaphatott tőlük, de összességében nem volt köztük szoros családi kötelék.
  Vierret fojtogatta az otthona atmoszférája, és eldöntötte, hogy kezd valamit az életével. Összebarátkozott a kikötő munkásaival, a halászokkal, és egyhamar rájöttek, hogy a lány nagy segítség lehet a hajókon, ha egy kicsit kitanítják, így egyhamar hajósinas vált belőle egy kis kereskedőhajón amely a Madrona-Waesneiros útvonalat bejárva közlekedett. Itt kezdett el különböző helyekről megszerzett dolgokat felcsempészni a hajóra, majd eladni őket az érdeklődőknek. Ebből sikerült egy kis pénzt összekotornia, és már volt, hogy felkeresték őt apró megbízásokkal. Vierre többször is elhatározta, hogy lelép, de mindig visszaszállt a hajóra, és mindig megbánta. A szomorú valóság, az egykoron életvidám anyja, aki most csupán maga elé meredve létezett, a falu lakóinak folytonos sajnálkozó pillantásai az őrületbe kergették. Nagyobb elköteleződésre volt szüksége, olyanra amely nem tér vissza rövid időn belül. Vierre aggódott, hogy mi lesz az anyjával, ha esetleg erre kerül a sor, de bízott abban, hogy a családja többi tagja nem hagyja őt magára. Azt meg nem kell nekik előre tudniuk, hogy Vierre nem tervez visszatérni.
 Nagyon szereti a madarakat, legyen az sirály vagy veréb. Legjobb barátja egy kentaur lány, Selyn, aki talán az egyetlen személy a szigeten akit igazán hiányolni fog.
 Kifejezetten jól olvas ahhoz képest, hogy nem volt különösebb oktatásban része.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 
Belépés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Ismeretek
Friss bejegyzések
 
Jegyzetek

 
Legénység
Indulás: 2019-11-24